Minden ember halála felmérhetetlen veszteség. De olyan embereké, akik teljes önzetlenségből, másokért élték életüket, még felfoghatatlanabb. Szívem összeszorul, amikor a mindig mosolygós Gabrielre (Gabi, ahogy mi becéztük) és a szülők nélkül maradt kétéves Mojsira gondolok.
Gabival tizenhárom éves korunk óta ismertük egymást, amikor egy nyárra Budapestről New Yorkba érkeztem, egy lubavicsi vallásos zsidó táborba. Kilógtam a sorból, hiszen asszimilált magyar zsidó család sarjaként nemcsak angoltudásom hagyott maga után kívánnivalót, hanem a zsidó vallással kapcsolatos szokások ismeretében is nagyon el voltam maradva. Azt mondják, a gyerektársadalom a legkegyetlenebb. Valóban voltak gyerekek, akik kevés szánalommal viseltettek irántam, és csúfoltak, kinevettek. De Gabi egyből felkarolt, tanított, segített, megvédett, és a kezdeti nyelvi nehézségek ellenére vérbeli barátságot kötöttünk. Talán azért is volt különösen érzékeny, mert ő is kilencéves volt, amikor Izraelből új környezetbe, New Yorkba költöztek. Gyerekkora óta benne volt a küldetéstudat.
Nyolc éven keresztül nem találkoztunk, majd mikor izraeli tanulmányaimat befejezve ismét a New York-i rabbiképzőben kötöttem ki, megint összehozott bennünket a sors. Gabi cseppet sem változott, benne volt a segítőkészség, a másokra való odafigyelés, de ez addigra párosult a tanulásban elért kiemelkedő eredményeivel, az íráshoz való tehetségével is. Rabbiiskolánk tudományos folyóiratát szerkesztette, és nem egyszer vitatkoztunk éjszakába nyúlóan ebben az időszakban.
Soha sem volt kérdés, hogy a rabbipályát választja, mindig azt kereste, hogyan tud tanítani, hogyan tud másokat a zsidósághoz visszavezetni. Mindig tudtuk, hogy tehetségével messzire fog jutni.
Rivkát izraeli születésű feleségem által ismertem meg. Iskolatársak voltak, és még mielőtt Gabival találkoztak volna, gyakran járt hozzánk Haifa melletti lakásunkra, hogy Debórával a főiskolai tananyagot átismételjék.
Ott voltunk az eljegyzésükön, az esküvőjükön, és úgy gondoltuk, ennél jobban egymáshoz illő párt ritkán hoz össze a Teremtő keze. Igazán boldogok voltak együtt, és az egymást követő halálosan beteg kisbabák sem vették el kedvüket az élettől, és ami a legfontosabb, az örömteli élettől, egy olyan élettől, amiben nem magukkal és a maguk fájdalmaival voltak elfoglalva, hanem a nap huszonnégy órájában küldetésüket teljesítették.
Nem is csodálkoztunk, hogy Gabi és Rivká Bombayben kötöttek ki. Olyan emberek voltak, akik nem riadtak vissza a nehézségektől, akik a világ legtávolabbi pontjára is készek voltak elmenni, hogy másokon segíthessenek. És segítettek is. Otthonuk, a Chábád-ház mindig nyitva állt, és fénypontja volt nemcsak a helyi négyezer indiai zsidónak, akik végre „szülőkre” leltek, hanem az évente ott megforduló több tízezer izraeli fiatal turistának és külföldi üzletembernek is.
A 29 éves Gabi és a 28 éves Rivká a fény követei voltak. Múlt szerda este azonban egy egészen más küldetés követeivel találták magukat szembe, akik azért érkeztek, hogy hideg fejjel, kegyetlenül legyilkolják őket és a Chábád-ház többi vendégét, köztük Leibish Teitelbaum rabbit, a sátoraljaújhelyi és máramarosszigeti rabbicsalád sarját, az Auschwitzban mártírhalált halt nyírbátori ortodox rabbi unokáját, aki nyolc kisgyereket és egy özvegyasszonyt hagyott maga után.
A sötétség követei kegyetlenül végeztek velük, de a fényt nem tudták legyőzni. A Holtzberg házaspár egyetlen egészséges gyermeke, a kétéves Mojsi a házvezető Szandra hősiességének köszönhetően csodával határos módon megmenekült, és Bombaybe máris új lubavicsi rabbi érkezett.
A biztonsági intézkedések megerősítésén túl csak egy dolgot tehetünk, még több fényt kell hirdetnünk. Mert a fényt nem lehet kézigránátokkal legyőzni.
2008. 12. 05.(XII/49)
