A heves pártpolitizálásáról híressé vált negyvenkilenc éves Emanuel már eddig is megszámlálhatatlan döntés meghozatalában vett részt, kormányzati hivatalnokok szerint a megbeszéléseken Obama gyakran hagyja, hogy övé legyen az elsô és az utolsó szó is. „Látniuk kéne, hogyan hallgatja és hogyan reagál Rahmra” – mondta Ron Klain, Joe Biden alelnök kabinetfônöke. – „Látható, ahogy formálja az elnök véleményét.”
Amiért azonban most Emanuel felkeltette a figyelmet, sokkal inkább az, hogy mennyire megváltozott az utóbbi idôben. Egy alkalommal maga Emanuel is elismerte, hogy forrófejű temperamentumával kapcsolatos sztereotípiák bár tényeken alapulnak, eltúlzottak, és a régi énjét mutatják. A korábban csak Rambóként becézett, gyakran bombasztikus, sokszor impulzív politikus mégis úgy tűnik, sikeresen beilleszkedett Obama kimért és megfontolt világába. „Már nem ordítok az emberekre, nem ugrálok asztalokon. Az a kampány volt. De az más, ha az ember a kormány kabinetfônöke. Más eszközök állnak a rendelkezésedre.”
A munkamániás Emanuelt már jóval megválasztása elôtt kiszemelte magának Obama, mivel építhetett annak fehér házi és képviselôházi múltjára is, nem beszélve politikai éleslátásáról és pragmatizmusáról, hiszen olyan valaki, aki „tudja, mikor kell a csatabárdot elásni, és üzletet kötni”. Emanuel elôször elutasította Obama ajánlatát, ám amikor az arról gyôzködte, hogy ezekben a történelmi idôkben szüksége van a segítségére, beadta a derekát. Az akkor még épp csak megválasztott elnök arról is biztosította Emanuelt, hogy a pozícióval ô lesz az ország második számú vezetôje, avagy az elnök jobbkeze.
Vagy néha fordítva. Egy alkalommal Steny H. Hover demokrata képviselô azzal viccelôdött, hogy Emanuel túl elfoglalt volt ahhoz, hogy vele beszéljen, ezért az elnököt hívta. De maga Obama is mondta már, hogy szívesen fogadja a kabinetfônöke hívásait – utalva egy pár hete történt esetre, amikor Hover Emanuelt hívta, aki azt állítva, hogy épp nem tud beszélni, átadta az elnöknek a telefont.
A brit Guardian szerint Obama beiktatási beszédét egy huszonhét éves fiú, Jon Favreau írta az egyik washingtoni Starbucks kávézóban.
Favreau John Kerry 2004-es kampánystábjában dolgozott mint helyettes szövegíró. Ekkor ajánlották be Obamának, aki egy évre rá maga mellé vette szenátori hivatalába, majd elnökválasztási kampányába is bevonta, ekkor már vezetô szövegíróként. Favreau azóta rendszeresen tanulmányozza Obama beszédeinek szerkezetét és ritmusát, sôt a 2004-es demokrata konvención elmondott beszédét kívülrôl megtanulta. Obama önéletrajzi írását mindig magánál hordja, és ma már hanghordozásában is az elnökre emlékeztet.
A kampány során rendszeresen reggel ötkor kelt, és másnap hajnal háromig dolgozott az elnökjelölt következô napi kortesbeszédein. A maga is kiváló szövegíró és elôadó Obama „hamar bizalmába fogadta Favreau-t, ami igen nagy szó, hiszen Barack nem bízza rá akárkire a saját szavait” – mondta David Axelrod, Obama egyik vezetô tanácsadója.
Nemcsak azért, mert Obama nagyon magasra tette a mércét azzal, hogy Abraham Lincoln beszédeibôl merít rendszeresen inspirációt, hanem mert egy olyan nehéz idôszakban veszi át az elnöki hivatalt, amikor csak olyan szárnyaló retorikával lehet elindítani az elnöki ciklust, ami egyszerre megindítja és mozgósítja az amerikaiakat.
Amikor novemberben Obama felkérte az beiktatási szöveg megírására, többhetes kutatómunkába fogott. Csapatával együtt történészek és szövegírók munkáit bújták, válságidôszakokat és korábbi beiktatási szövegeket tanulmányoztak. Amikor ezzel megvolt, beült egy Starbucksba, és megírta az elsô vázlatot. Aztán a szöveg négyszer vagy ötször járt az elnöknél, míg végül megszületett a végleges változat, amely a Capitolium lépcsôjén elhangzott.
2009. 01. 30. (XIII/5)
