A környék teljesen kihaltnak látszik, csak a szemeteskonténerekből ácsolt „házak”, a földön szanaszét heverő szemétkupacok és egy karámba zárt tevecsorda jelzi, hogy emberek lakta területen járunk.
Az izraeli 170 ezer fős beduin lakosság kisebbség az arab kisebbségen belül. Manapság már nem jellemző rájuk a vándorló életmód. Helyette vagy városokba költöztek, vagy a Negev-sivatagban, félnomád körülmények között, az állam által el nem ismert telepeken, főleg pásztorkodásból élnek.
A több mint négyszáz családot magába foglaló Medeffie hivatalosan nem lakóterület, ezért a kormány nem gondoskodik az elektromos áram- és vízellátásról, illetve a szemét elszállításáról sem. Az itt lakók adót sem fizetnek, ezért tilos állandó szerkezetű házakat építeniük, vagy mezőgazdasági munkát folytatniuk.
„Ez a falu nem turisztikai látványosság, csak egy túlélésért küzdő, hivatalosan be nem jegyzett törzs szálláshelye” – tudtuk meg Salimától, aki az oldalt nyitott, cement padlójú, fém tetővel fedett házában fogadott minket. A vendégek kényelme érdekében szőnyegeket és párnákat terítenek le. Vendéglátónk, férje tiltása ellenére másfél éve fogad turistákat. Azóta folyamatosan küzdenie kell a közösség ellenszenvével, amely elfogadhatatlannak tartja, ha egy nő önálló tevékenységbe kezd. Mint mondja, itt „csak a férfiaknak vannak jogaik”.
De mivel Salima „harcosnak” tartja magát, ezért mindent megtesz, hogy hat gyermeke, köztük a hármasikrek iskolába járhassanak, és ha lehet, ő maga is tovább tanulhasson. Férjének még az a fenyegetése sem riasztja vissza, hogy ha nem tér vissza a háztartási munkához, akkor hamarosan „második feleség után néz, aki írni-olvasni nem tud, így problémát sem fog okozni”.
Az izraeli jog szerint a 12. osztályig a beduinok is iskolakötelesek. A törvény betartását azonban senki nem ellenőrzi, ezért a lányok 75 százalékát vagy egyáltalán nem küldik iskolába, vagy miután korán férjhez adják őket, nem fejezik be még az általános iskolai tanulmányaikat sem. Nem titok, hogy az arab társadalmakban a nők mellékes szerepet töltenek be. Ez igaz a beduin asszonyokra is, akiknek igen nagy esélyük van arra, hogy miután férjük új nőt (nőket) hoz a házhoz, megkapják az „első feleség” címet. Felmérések szerint ugyanis az izraeli arab házasságok legalább 30 százalékában poligámia zajlik. A beduinok szokása szerint mindenkinek a saját törzsén belül kell megházasodnia, és gyakorlatilag minden házasság szülői egyezségen alapszik. Ebből adódik, hogy a férfiak, akiket szinte gyerekként összekötnek egy nővel, akit nem is ők választottak, később beleszeretnek valaki másba, és így keletkeznek a többszörös házasságok.
A beduin törzsek azonban nem csak az alacsony iskolázottságtól szenvednek, de a bűnözési arány is magas közöttük. Az izraeli rendőrségnek különösen az autólopásokkal, az Egyiptomon át történő embercsempészettel és a drogkereskedelemmel gyűlik meg a baja. További problémát jelent, hogy a rossz, vagy teljesen hiányzó egészségügyi ellátás miatt a beduinok közt a világon az egyik legmagasabb a csecsemőhalandóság. Ennek ellenére a születések számában is élen járnak az évi 5,5 százalékos népességnövekedéssel, ami a beduinokat Izrael legfiatalabb népcsoportjává teszi.
Az Izraellel kötött „vérszövetség” jeleként a beduinok közül sokan önkéntesként harcolnak az izraeli hadsereg oldalán. Cserébe azt remélik, hogy majd jobb bánásmódban részesülnek a kormánytól, erre azonban a jelek szerint még várniuk kell.
Ahogy minden izraeli lakos, aki az ország déli területein él, a beduin közösségek is félnek a Gázából érkező rakétáktól. „A rakéták nem tesznek különbséget arabok és zsidók között. Nekünk még áramunk sincs, nemhogy szirénarendszerünk, így számunkra semmi nem jelzi a bombák érkezését. Idekinn a sivatagban nincs se óvóhely, se riasztóberendezés. A rakéták elől sehova nem tudunk futni. Semmi mást nem tehetünk, csak imádkozunk” – mondja Salima. Sokszor csak a közeli Beér-Sevából idáig elhallatszó szirénák hangjából tudják, hogy veszélyben vannak. Még a lakosok biztonságáért felelős polgári védelmi parancsnokság emberei sem jártak a környéken, hogy felkészítsék őket a lehetséges veszélyre. Eddig szerencséjük volt: még nem érte támadás a falut. De a beduinokat a rakéták sem tudják elriasztani megszokott életformájuktól. „Én nem izgulok a gyerekek miatt – mondja egy beduin férfi. – Így élek mióta megszülettem, mindig is nehéz volt itt az élet, és még a rakéták sem fognak elűzni bennünket. Ez az életstílus a vérünkben van, és ez a háború a legkevesebb, ami miatt aggódunk.” Salima is hasonlóképpen vélekedik. „Nem vágyom gazdagságra, nem is érzem magam szegénynek. Ez az életem, a törzset sosem hagynám el csak azért, hogy rendes házban lakhassam."
2009. 01. 16. (XIII/3)
