Washington Irakban kivonja a nagyobb városokból haderejét, ám az iraki hadsereg képtelen a rendet fenntartani. Az afganisztáni hadműveleteket ki kellett terjesztenie Pakisztánra is. Nem maradt más Obamának, mint hogy az izraeli-palesztin konfliktusban lépjen előre, így az arab-muszlim országokhoz való közeledés árát Izraellel fizettesse meg. Ez megkeményítette az amerikai elnök álláspontját. Bár Obama szerint a Közel-Kelet népeire nem lehet külső megoldást kényszeríteni, most mégis ultimátummal fordult Izraelhez: a zsidó városokat-falvakat „illegitimnek" nyilvánította, és követelte, hogy teljes mértékben fagyasszák be azok fejlesztését.
Ezt a politikát azonban balról és jobbról is bírálták az Egyesült Államokban. Aaron David Miller, a Clinton-éra szakértője és Elliott Abrams, Bush helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója is tévedésként értékelte Obama Közel-Kelettel kapcsolatos politikáját. Alapvető tévedését abban jelölték meg, hogy Obama a közel-keleti konfliktus alapvető okát nem az arab, hanem az izraeli oldalon kereste, és a zsidó települések puszta létében állapította meg.
Ebben persze Mitchell szenátor, Obama állandó közel-keleti közvetítője is ludas, hiszen a 2002-ben írt jelentésében az 1967-ben elfoglalt területeken létesített zsidó településeket jelölte meg a palesztin terror alapvető okaként. De már ez az eljárás is hibás volt. Vizsgálatában meghallgatta az egymással szemben álló feleket, és pusztán megnyilatkozásaik alapján vonta le következtetéseit. Ahelyett, hogy autonóm módon vizsgálta volna a konfliktust, megelégedett a szemben álló felek narratíváival. Így Obamát sem érdekli, hogy Abbász nem hajlandó Izraelt a zsidó nép államaként elismerni, nem hajlandó lemondani a „palesztin menekültek Izraelbe való visszatérési jogáról", és hogy a palesztin állami intézmények reformja ma sehol sem tart.
2009. 07. 03. (XIII/27)
