Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét 1949-ben két észak-amerikai és tíz nyugat-európai ország hozta létre azzal a csaknem kizárólagos céllal, hogy közösen lépjen fel a Szovjetuniónak és szövetségeseinek katonai fenyegetésével szemben. Ez a cél azóta okafogyottá vált, ám közben kiderült, hogy a szervezetnek a megváltozott körülmények között is van létjogosultsága. Aki ma látogat el a NATO brüsszeli központjába, az ott meglehetős nyitottsággal, mi több, nem titkolt, konstruktív vitákkal találkozik, és a hidegháborús múlt már csak jelentéktelen külsőségekben köszön vissza.
Például a fényképezési tilalomban. Kis csoportunk egyik tagja meg akart bennünket örökíteni a főbejáratnál felállított hatalmas karácsonyfa előtt, de alig leküzdhető akadályba ütköztünk: minden fénykép- vagy videofelvétel készítésére szolgáló szerkezetet, még az erre alkalmas mobiltelefonokat is le kellett adnunk a portán. Ami egyrészt persze érthető, hiszen az éberség nem bolsevista találmány, másrészt viszont a Monsban működő katonai főparancsnokságon, ahol pedig nyilván fekszik egy-két szigorúan titkos irat a páncélszekrényekben, ugyanezt nem követelték meg tőlünk. Ám, hogy a NATO már nem hidegháborús szervezet, azt ugyanakkor jól mutatja, hogy ez a főparancsnokság jóformán kiürül karácsonyra: az ott szolgáló amerikai, brit, olasz, magyar, litván, román stb. tábornokok, tisztek jó része szabadságra megy, hazautazik az ünnepekre. Tehetik, mert – eltérően a néhány évtizeddel ezelőtti helyzettől – nem kell attól tartaniuk, hogy egyszer csak váratlanul, meglepetésszerűen, akár karácsonykor is, harckocsik tömege indul meg keletről, hogy lerohanja a szabad világot.
A NATO-központ, valamint a szervezet mellett működő nemzeti képviseletek munkatársait a szövetség új stratégiai koncepciójának kialakítása foglalkoztatja, és ez így lesz a 2010-es évben is, egészen novemberig, amikor a NATO Tanács (az állam- és kormányfők értekezlete) várhatóan jóváhagyja az ezt összegző okmányt. Amikor „stratégiai” koncepcióról beszélnek, ezen nemcsak klasszikus, katonai elképzeléseket értenek, hanem azokat a másfajta biztonsági kihívásokat is, amelyekkel a tagállamoknak, az egész világnak a következő években, évtizedekben szembe kell néznie. Ilyenek például – a teljesség igénye nélkül – a terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a regionális konfliktusok, államok felbomlása, a szervezett bűnözés, az éghajlatváltozás, az energiabiztonság kérdései. Végső soron az a téma sem kifejezetten katonai, ami ma leginkább foglalkoztatja a tagállamokat: Afganisztán. Jóllehet a közeljövőben az Egyesült Államok 30 ezer, a többi tagállam pedig összesen legalább 7500 katonát küld a közép-ázsiai országba, ezt a stabilitás megteremtéséhez szükséges átmeneti lépésnek tekinti csak, amit másfél év múlva a külföldi csapatok fokozatosan megvalósuló kivonása kell, hogy kövessen.
Ezt a konfliktust ugyanis katonai értelemben nem lehet sem megnyerni, sem elveszíteni – hallottuk a kérdés egyik jó ismerőjétől. A lakosságot kell megnyerni, leválasztani a tálibokról, amihez az szükséges, hogy az úgynevezett nemzetközi közösség, benne a NATO segítsen maguknak az afgánoknak konszolidált állapotokat, jobb életkörülményeket, legalább viszonylag kielégítő infrastruktúrát teremteni, a korrupciótól kevésbé fertőzött közigazgatást létrehozni (ez persze alig burkolt célzás volt a Karzai-féle mai kormányzatra), a lakosság békéjén és biztonságán őrködő, a jelenleginél sokkal nagyobb létszámú nemzeti hadsereget és rendőrséget kiképezni. (Ugyanakkor nem tagadják, hogy ehhez még sok minden szükséges. Egyetlen jellemző „apróság”: jelenleg egy tálib felkelő jóval magasabb zsoldot kap, mint egy a kabuli kormány szolgálatában álló rendőr.) A NATO-ban bíznak abban, hogy ez – ha lassan is, de – sikerül, és ezt a reményüket a többi között a NATO és az Európai Unió balkáni békefenntartó akcióinak eddigi sikereire alapozzák. Koszovóban például jövőre már megkezdhetik a KFOR békefenntartó csapatok létszámának csökkentését.
Az új stratégiai koncepció kimunkálásán jelenleg egy nemzetközi szakértői csoport dolgozik Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter irányításával. Mielőtt összefoglaló dolgozatukat átadnák az úgynevezett bölcsek tanácsának, majd az megvizsgálná és továbbítaná Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkárnak, a szakértők meghallgatják a kormányok, katonai és polgári tudományos szakértők, agytrösztök, civil szervezetek, az utca embere véleményét is. (Még a világhálóan is beküldheti bárki az elképzeléseit – azokat is figyelembe veszik.) A koncepcióról és a NATO szerkezetének hozzá való igazításáról jelenleg széles körű – mint hangsúlyozták –, tabuk nélküli beszélgetés, vita folyik. Ennek során még olyan, eddig érinthetetlennek mondott kérdéseket is felvetnek, mint például azt, hogy szükséges-e a tagállamok konszenzusa (teljes egyetértése) a döntések meghozatalához, sőt, még az alapokmány 5. cikkelyének módosítása is felmerült. (Ez a passzus mondja ki, hogy ha valamely tagállamot agresszió ér, a többiek szolidaritást vállalnak vele, és ha kéri, katonai segítséget nyújtanak neki.)
A szervezetben folyó vitákat kis részben magunk is érzékeltük. Hallottunk például olyan véleményt, hogy a NATO és az Európai Unió együttműködése ugyancsak sok kívánnivalót hagy maga után, míg egy másik beszélgetőpartnerünk úgy vélte: bár magasabb, politikai síkon ez talán igaz, de a terepen, a katonák között a NATO, illetve az EU által odavezényelt békefenntartók közötti kooperáció szinte zavartalan. Néhány éves „mosolyszünet” után felmelegedőben vannak az észak-atlanti szervezet és Oroszország közötti kapcsolatok. (Ezt tükrözték a többi között Rasmussen főtitkár múlt heti moszkvai tárgyalásai is.) Ezt elvben valamennyi tagállam helyesli, ám hogy mennyire kell elmélyíteni ezeket a kapcsolatokat, mennyire kell szó nélkül elmenni Oroszország állítólagos sajátos érdekei mellett a vele szomszédos államokban – erről egyelőre megoszlanak a vélemények. Idetartozik például a NATO esetleges bővítése a jövőben Ukrajnával, Grúziával, amelyeket Moszkva kimondatlanul bár, de a saját érdekszférájába tartozóknak tekint. Ezeken túlmenően is át kell gondolni a szervezet tagságának, együttműködői körének, továbbá „illetékességi térségének” bővítését. Hiszen megalakulásakor a NATO csak az észak-atlanti térségre koncentrált, és tagjai is jórészt onnan származtak; ma hadihajói már az Indiai-óceánon védik a kereskedelmi hajózást a kalózoktól, és az ilyen vagy olyan formában együttműködő partnereinek sorába nemcsak Fehéroroszország, hanem például Ausztrália is beletartozik.
2009. 12. 22. (XIII/52)
