A csúcstalálkozók gyakorlatától eltérően még egy kézfogásnyi fotó sem készült Barack Obama és Netanjahu megbeszéléséről, és a tárgyalásokról egy sor közlemény sem jelent meg. Annyit tudni, hogy a kilencven perces megbeszélés után az izraeli kormányfő stábjával ott maradt a Fehér Házban. Egy óra múlva ismét visszatért Obama és további harmincöt percet tárgyalt az izraeliekkel.
Az amerikai követelések ellenére Izrael nem volt hajlandó ígéretet tenni a jeruzsálemi építkezések leállítására. Bár mind az amerikai, mind az izraeli hivatalos nyilatkozatok próbálják fenntartani a látszatot, miszerint a két ország kapcsolata továbbra is erős, és a kialakult feszültség „családon belüli” vitához hasonlítható, a válság kezelésére vonatkozó közös elképzelés nem került nyilvánosságra.
Hillary Clinton is élesen bírálta a Netanjahu-kormányt. A külügyminiszter szerint a zsidó települések további bővítése késlelteti a béketárgyalásokat, és aláássa az Egyesült Államok vezető szerepét a békefolyamatban. Ezért a többi nemzetközi elítélő nyilatkozattal egyetértésben azt szeretné, ha a jeruzsálemi zsidó lakónegyed építési tervét azonnal visszavonnák. Izraelben viszont úgy látják, hogy a problémát nemzetközi szinten szándékosan felfújták, és igazságtalan feltételeket szabnak velük szemben.
Valójában az izraeli–palesztin konfliktus csak kis szelete a térség egyéb problémáinak. Az izraeli külügyminiszter, Avigdor Lieberman szerint azok a nyugati politikusok, akik „Egyiptomba, Szaúd-Arábiába vagy Jordániába tesznek látogatást, azt tapasztalják, hogy arab tárgyalópartnereik is csak röviden térnek ki a palesztinokra, míg a tárgyalások nagy részében az iráni fenyegetésre figyelmeztetnek.”
Képtelen követelések
Közben palesztin részről egyre irreálisabb követelésekkel lépnek fel: Mahmúd Abbász kijelentette, hogy csak akkor tér vissza a tárgyalóasztalhoz, ha előbb Izrael szabadon bocsát kétezer palesztin foglyot. (A követelés annak fényében különösen képtelen, hogy még a Hamasz is megelégedett volna ezer fogoly szabadon bocsátásával, ráadásul az elfogott Gilád Salit tizedesért cserébe.) Továbbá azt is követelik, hogy az izraeliek teljesen fagyasszák be az építkezéseket. Erre Netanjahu állítólag úgy reagált: „nem engedhetjük meg, hogy illogikus és ésszerűtlen követeléseknek csapdájába essünk”. Az izraeli kormányfő amerikai útján pedig kijelentette, hogy a zsidó nép és Jeruzsálem közötti szoros kapcsolatot senki nem tagadhatja, a várost zsidók építették meg háromezer évvel ezelőtt, és zsidók építik ma is. „Jeruzsálem nem település, hanem Izrael fővárosa” – mondta Washingtonban, és még hozzátette, hogy a mai Kelet-Jeruzsálemnek nevezett térségben él a város zsidó lakosságának közel fele.
Az 1967-es hatnapos háborúban szerzett határokon túl fekvő telepek alatt nem kis falvakat kell érteni, hanem egész városrészeket több tízezer lakossal. Jeruzsálem és a telepek kérdésében hasonlóan nyilatkozott Lieberman is, aki azt mondta a Der Spiegel német lapnak, hogy Kelet-Jeruzsálem helyzete nem képezi a béketárgyalások témáját, mivel az a főváros elválaszthatatlan része. Jeruzsálem polgármestere, Nir Barkat pedig azt mondta, hogy a bejelentett városfejlesztések nemcsak folytatódni fognak, de vannak még egyéb Kelet-Jeruzsálemet érintő építkezési tervek is. Biztos ami biztos, Netanjahu is még külföldre indulása előtt leszögezte: „Izrael üzenete a világ felé egyértelmű és világos: nem tárgyalunk a negyvenkettő évvel ezelőtt egyesített főváros sorsáról.”
2010. 03. 26. (XIV/12)
