Izrael nukleáris programját ugyan idáig nem erősítette meg, de nem is cáfolta. A zsidó állam nem írta alá az atomsorompó-egyezményt, és nem enged nukleáris ellenőröket Dimónába. Ban Ki-moon ENSZ-főtitkárnak elsősorban Izraelnek üzenve azt mondta a csúcstalálkozó előtt, hogy „minden tagállamnak, amely idáig nem vett részt az atomsorompó-egyezményben, most csatlakoznia kell. Ez minden tagállam kötelezettsége.”
Ma Izrael a világ hatodik legnagyobb nukleáris állama, amely a jelentések szerint mintegy 100-250 atomfegyvert birtokol, köztük valószínűsíthetően neutron- és hidrogénbombákat is. Az izraeli atomprogram teljes titokban indult, és ez ma is így van. Jellegét és célját azonban jól jellemzi az izraeli Atomenergetikai Bizottság elnökének, Ernst Bergmannak a kijelentése: „Nem fognak még egyszer bárányokként a vágóhídra vezetni bennünket.”
Az 1980-as években került napvilágra, hogy a nukleáris arzenál kiépítésében mely országok működtek együtt a zsidó állammal. Az 1950-es évek végén Franciaország indította el Izraelt a nukleáris fejlődés útján azzal, hogy közreműködött a dimónai atomreaktor építésében, amely ma is Izrael plutónium szükségletének javát fedezi. A láncreakcióhoz szükséges nehézvizet Norvégia szállította 1959-ben. 1963-ban, amikor a reaktor megkezdte működését az Egyesült Államok további négy tonna nehézvizet szállított a helyszínre. Az amerikaiak emellett leszállítottak Izraelnek egy kisebb, 5 megawattos kutatási reaktort, amelyet Nahal Sorekben állítottak fel. A reaktor 1960-ban kezdte meg működését, de nem tudott elegendő mennyiségű plutóniumot gyártani. Inkább arra szolgált, hogy segítse a kezdő atomtechnikusok kiképzését. Az 1960-as években az Egyesült Államokból, valószínűleg egy pennsylvániai nukleáris létesítményből további 100 kilogramm magas fokon dúsított uránium került Izraelbe.
A francia–izraeli nukleáris együttműködésről egy francia újságíró, Pierre Pean írt, akinek szabad betekintése volt Dimóna francia dossziéjába. Könyvében azt állítja, hogy a 26 megawattos erőművet eleve úgy építették, hogy az atombomba építésére is alkalmas legyen. Izrael francia segítséggel már az 1967-es háborút megelőzően is rendelkezhetett egy vagy két atombombával.
Francis Perrin, aki a francia atomenergia-ügynökség főbiztosa volt 1951 és 1970 között, 1986-ban azt nyilatkozta, hogy az ötvenes évek végén a két ország együttműködött az atombomba gyártás megtervezésében. 1965 és 1969 között az amerikaiak évente vizsgálták a dimonai atomreaktort.
A CIA egy 1968-ban beterjesztett jelentésében azt közölte Lyndon B. Johnson elnökkel, hogy Izrael rendelkezik atombombával. 1969-ben Izrael oly mértékben korlátozta az amerikai ellenőrző látogatásokat, hogy az amerikaiak emiatt írásban panaszt is tettek. A Nixon-adminisztráció már nem vizsgálta, hogy mi folyik az atomreaktorban, úgy döntött: jobb, ha hivatalosan nem is tud róla. Ennek ellenére a CIA továbbra is küldött jelentéseket az izraeli atomprogram folytatásáról. Az 1974-es, az atomfegyverek terjedéséről szóló memorandum azt írja, hogy Izrael nagy mennyiségű urániumhoz jutott, részben titkos eszközökkel: és ezt annak bizonyítékaként értékelte, hogy Izraelnek atomfegyverei vannak. Az izraeli rakétafejlesztésből is hasonló következtetéseket vontak le. A Jerikó-rakétának hagyományos fegyverként ugyanis nincs értelme, nyilvánvalóan nukleáris atomtöltet hordozására gyártották.
A Time magazin szerint az 1973-as háborúban Izrael vagy tucatnyi bombát állított össze, hogy szükség esetén – a Salamon-opció néven ismert terv keretében – önvédelmi célból alkalmazza. 1974-ben Efraim Katzir izraeli államelnök jelentette ki, hogy Izraelnek „mindig is az volt a szándéka, hogy nukleáris potenciált fejlesszen … és ez most sikerült is.”
1979. szeptember 22-én az amerikai „Vela” műhold Afrika déli partjai mentén alacsony erősségű, nagy valószínűséggel nukleáris robbantásra utaló villanásokat érzékelt. A detonációról azt feltételezik, hogy egy közös izraeli–dél-afrikai atomkísérlet volt.
1986 szeptemberében, Mordechai Vanunu, izraeli atomtechnikus, aki nyolc éven át dolgozott Dimónában, beszámolt Izrael atomfegyver-fejlesztési programjáról. Hatvan színes fényképet adott át a Sunday Timesnak Izrael állítólagos földalatti bombagyáráról. Adatai szerint Izrael 100-200 atombombával rendelkezhet. (Vanunut a cikk megjelenése után néhány nappal egy kalandvágyó magányos turistát játszó izraeli női titkos ügynök Rómába csalta, ahol már a Moszad emberei várták. A férfit titokban Izraelbe szállították, és tizennyolc év börtönre ítélték. 2004-ben szabadult, de nem hagyhatja el az országot és nem nyilatkozhat.) Mindezen híresztelések ellenére Izrael kitart eredeti kommunikációs stratégiája mellett. Ennek lehetett a része, hogy Netanjahu kormányfő helyett a washingtoni atomcsúcson Dan Meridor, a helyettese képviselte a zsidó államot.
2010. 04. 16. (XIV/15)
