Az újkor hajnalán – az íratlan tengerésztörvény értelmében – a kalózokat, ha sikerült elfogni őket, saját hajójuk előtörzs-vitorlarúdjára akasztották fel. Ma már ez nem volna civilizált eljárás.
Az utóbbi években a teljes anarchiába és a korábbinál is nagyobb nyomorba zuhant Szomáliában – részben munka nélkül maradt tengerészekből, halászokból – olyan bandák szerveződnek, amelyek gyorsjáratú csónakjaikból lecsapnak a közelben elhaladó kereskedelmi hajókra, kikötőjükbe vontatják azokat, majd kapcsolatba lépnek tulajdonosaikkal. Azok pedig jobb híján – hiszen a sok millió dolláros rakomány sorsáról, a legénység életéről van szó – engednek a zsarolásnak és kifizetik a borsos váltságdíjat. A megtámadott hajók legénysége legfeljebb tűzoltófecskendővel veheti fel a küzdelmet a kalózokkal szemben, mivel a nemzetközi jog értelmében fegyver, katonaság nem lehet a kereskedelmi hajók fedélzetén. Utóbb a NATO és az Európai Unió külön nemzetközi tengeri haderőt hozott létre a kalózkodás megakadályozására, de hadihajóiknak eddig csak viszonylag kevés alkalommal sikerült eredményesen fellépniük.
Az ENSZ tengerjogi egyezménye kimondja, hogy „a kalózhajót elfogó hadihajót birtokló államnak joga van bírósági eljárást lefolytatnia és büntetést kiszabnia”. Az elfogott kalózokat néhány esetben a hajótulajdonos országában valóban bíróság elé állították, több alkalommal pedig átadták valamely afrikai állam igazságszolgáltatásának. A banditák azonban többnyire büntetlenek maradtak.
Május elején érkezett a szomáliai partok közelében húzódó veszélyes zónába a Moszkovszkij Unyiverszityet (Moszkvai Egyetem) nevű orosz tankhajó, tartályaiban százezer tonna nyersolajjal. A nemzetközi erőkhöz tartozó Marsal Saposnyikov nevű orosz tengerelattjáró-romboló vette „pártfogásába”, és az Ádeni-öbölben addig kísérte, amíg úgy nem találták, hogy a védenc kijutott már a veszélyes partközeli övezetből. Ezen a ponton elbúcsúztak egymástól. Nem sokkal később, május 5-én reggel, amikor a tanker az Arab-tengeren hajózott – a feltehetően a partról rádión irányított – motorcsónakon érkező kalózok vették üldözőbe. A kapitány megpróbált manőverezni, de hiába. A gépkarabélyokkal és gránátvetőkkel felfegyverzett támadók mászóvasakkal feljutottak a fedélzetre, és leküzdötték a jelzőrakétákkal védekezni próbáló orosz tengerészek ellenállását. A kapitány utasítására a legénység elbarikádozta magát a gépházban, magára zárta a vasajtót, és felvette a rádiókapcsolatot „őrangyalával”.
A Marsal Saposnyikov, amelynek fedélzetén egy tengerészgyalogos kommandó is szolgál, éjszaka közelítette meg a tankert. A parancsnok úgy döntött, hogy megvárják a világosságot. Hajnalban helikoptert küldött az elfoglalt hajó fölé, a kalózok tüzet nyitottak rá. Miután a tengeralattjáró-romboló parancsnoka a rádióközlésekből tudta, hogy a Moszkovszkij Unyiverszityet legénysége pillanatnyilag a kalózok számára nem elérhető, tehát a kalózok nem árthatnak nekik (a legtöbb esetben ugyanis ez tenné túlságosan kockázatossá a hadihajók szabadító akcióit), a támadás mellett döntött. A motorcsónakokon oda érkező, erre külön kiképzett tengerészgyalogosok a romboló nehézgéppuskáinak, gépágyúinak és helikopterének támogatása mellett egyidejűleg három ponton felmásztak a tankerre, és birtokba vették azt. A kalózok, akik közül egy a tűzharcban életét vesztette, többen pedig megsebesültek, megadták magukat. A kommandósok veszteség nélkül kerültek ki az akcióból.
Idáig minden világos és egyértelmű. A továbbiak már nem egészen. Vlagyimir Markin, az orosz legfőbb ügyészség nyomozó hatóságának szóvivője először bejelentette, hogy a kalózokat, akiket az orosz büntető törvénykönyv értelmében tizenöt évig terjedő szabadságvesztés fenyeget, Oroszországban bíróság elé állítják. Aztán visszavonta ezt a nyilatkozatát. Az orosz sajtóban ekkor olyan vélemények láttak napvilágot, hogy a dolog nem ennyire egyszerű, a hajóra támadó rablók egy része ugyanis állítólag maga is a kalózok foglya volt, nehéz a bizonyítás, nem érdemes, úgymond, jogi bonyodalmakba belemenni. Néhány órával később hivatalosan közölték, hogy az elfogott kalózokat, miután sebesültjeik megkapták a szükséges orvosi ellátást, fegyvereiktől és navigációs eszközeiktől megfosztva, beültették saját csónakjukba és útjukra bocsátották. A sikeres szabadító akciót ekkor még üdvözölte a NATO képviselője, sőt Szomália moszkvai nagykövete is. Ljudmila Alekszejeva, az ismert jogvédő, a moszkvai Helsinki Bizottság elnöke kijelentette: az orosz tankhajó kiszabadítása kiváló példája annak, hogyan kell egy államnak a polgárait megvédenie.
Közben azonban kiderült, hogy a csónakjukba ültetett tizenegy kalóznak szinte percekkel azután, hogy az oroszok elengedték őket, nyoma veszett. Ekkor már a szomáliai hatóságok, de nemzetközi szervezetek is magyarázatot kértek Moszkvától. Az orosz illetékesek a vállukat vonogatták: ők semmit sem tudnak arról, mi történt a kalózokkal. A tengerészgyalogosok csónakba ültették, még vízzel is ellátták, a part felé irányították őket, a többi nem az ő dolguk.
Kérdés, mennyire humánus eljárás a parttól 600 kilométernyire, navigációs eszközök nélkül csónakba ültetni embereket, arról nem szólva, hogy a csónak és motorja esetleg nem volt éppen kifogástalan állapotban, talán éppen külső behatás következtében. Az éppen Washingtonban tartózkodó orosz miniszterelnök-helyettes, Szergej Ivanov ekkor újabb részlettel állt elő: az „útra bocsátás” pillanatában a kalózok „anyahajója” látótávolságban volt a csónaktól, tehát a kalózok igazán odaérhettek.
Ami viszont szinte bizonyos: a kalózok életükkel fizettek sikertelen akciójukért, ami, úgy hihetnénk, intő például szolgálhatott volna „kollégáiknak”. De nem így történt. Alig néhány nappal a tizenegy szomáliai bandita eltűnése után ugyanabban a térségben a kalózok sikeresen túszul ejtettek egy bolgár, majd egy görög hajót.
2010. 05. 28. (XIV/21)
