Bár mindenki készült rá, mégis felkészületlenül érte a brit politikai rendszert a kialakult helyzet: 1974 óta először fordult elő, hogy a választások után egyetlen párt sem tudott egyedül kormányt alakítani. A Munkáspárt (Labour) ugyanis történelmi vereséget szenvedett, mintegy kilencven mandátumot vesztve a legutóbbi választásokhoz képest – ugyanakkor a konzervatívoknak sem sikerült átütő eredményt elérniük, annak ellenére, hogy a párt történelmi mennyiségű szavazatot kapott, ugyanakkor nem szerzett elég képviselői helyet a többséghez. Ehhez ugyanis még 21 mandátumra lett volna szükségük a megszerzett 305-höz. Mint az utólagos számításokból kiderült, a toryknak mindössze 16 ezer szavazat hiányzott a többséghez a megszerzett közel 10 millió mellé. Érdekes módon a konzervatív előretörést nem a liberális felívelés akadályozta meg – a kampány egyes szakaszaiban 30 százalék körül is mérték a pártot –, a Liberális Demokraták (LibDem) ugyanis – az egyéni körzetekre épülő választási rendszernek köszönhetően – végül csak 57 mandátumot szereztek a várt 100 helyett.
Licitverseny
Az eredményből egyetlen reális következtetést lehetett levonni: koalíciós kormányt kell alakítani. Egészen mostanáig azonban a koalíciós kormányzás gondolata szinte az eredendő bűnnel volt egyenértékű a politikai pártok retorikájában. Elsőnek Gordon Brown ocsúdott fel a dermedtségből, és péntek délután bejelentette, hogy ügyvezetőként addig marad, ameddig nincs új kormány, valamint hozzátette: ha megfeneklenek a konzervatívok és a liberálisok közötti tárgyalások, akkor egyezkedni fog a liberálisokkal. Mint hétfő reggel kiderült, erre már sokkal korábban sor került. Amíg a televíziós csatornákon vidám konzervatív és liberális képviselők számoltak be arról, milyen konstruktívak a tárgyalások, addig Nick Clegg (fent balra) titkos megbeszéléseket folytatott a Labourrel. Hétfő délutánra a konzervatív-liberális tárgyalások gyakorlatilag megrekedtek, és ettől kezdve a liberálisok már a nyílt színen folytatták megbeszéléseiket a Munkáspárttal. Ha blöffnek szánták, akkor sikerült, mert hétfő estére a toryk már abba is beleegyeztek, hogy referendumot tartsanak az arányos képviseleti rendszer bevezetéséről.
Kedd délutánra felgyorsultak az események; a Labourrel való megbeszélést követően a liberálisok visszatértek, hogy folytassák a megbeszéléseket a konzervatívokkal. Ekkor már sejteni lehetett, hogy a Labour nem tudja a liberálisokat meggyőzni arról, hogy közös kormányt alakítsanak. Mindeközben számos alacsonyabb és magasabb rangú Labour-politikus, egykori kormánytag fejtette ki a sajtónak, hogy a Munkáspárt morális szempontból sem léphet koalícióra a liberálisokkal, nem teheti meg újra a társadalommal, hogy olyan miniszterelnöke legyen, akit nem választottak meg. (Hétfőn ugyanis Gordon Brown világossá tette, hogy lemond a miniszterelnökségről és a pártelnökségről is, ha az új kormány meg tud alakulni.)
A konzervatív-liberális tárgyalások újrakezdése után sem volt világos, mire jut a két párt egymással. Ekkor jött azonban a kulcsinformáció a BBC riporterétől, amely már világossá tette, hogy estére teljesen megváltozik a politikai helyzet: Laura Kuenssberg ugyanis arról számolt be, hogy a Downing Street 10., a miniszterelnöki hivatal hátsó bejáratánál autók állnak, és elkezdték a rakodást. Ebből már világossá vált, hogy Gordon Brown kiköltözik a miniszterelnöki rezidenciából. Nem sokkal hat óra után a miniszterelnök kilépett a Downing Street 10. ajtaján felesége és gyermekei társaságában, és bejelentette lemondását a napok óta ott várakozó újságíróknak.
Az események innentől kezdve még jobban felgyorsultak: Gordon és Sarah Brown ugyanis beszálltak a miniszterelnöki Jaguárba, és a Buckingham Palace-be hajtottak, ahol a királynő fogadta a leköszönő miniszterelnököt. Az ötvennyolc éve uralkodó királynő elsőként Winston Churchill lemondását fogadta el még 1955-ben, Gordon Brown a tizenegyedik miniszterelnök ebben a sorban.
Őfelsége döntött
Alig távozott a Brown házaspár a Buckingham Palace-ből, amikor megérkezett a Cameron házaspár; a királynő a szokásnak megfelelően megkérdezte David Cameront, tud-e kormányt alakítani. Húsz perccel később David Cameron már miniszterelnökként távozott, és egyenesen a Downing Street 10-hez hajtott, ahol bejelentette, hogy elfogadta a királynő felkérését a kormányalakításra, és beszámolt arról, hogy koalíciós kormány alakul a liberálisokkal. A bejelentés előtt azonban arra is szakított időt, hogy a Munkáspárt tizenhárom kormányzatban eltöltött évét és a távozó miniszterelnököt méltassa.
Annak ellenére, hogy a kampány és a koalíciós tárgyalások során a pártok nem győzték hangsúlyozni, hogy megérett a reformra, a brit politikai rendszer időtállóságát a kormányváltás olajozottsága újra kiemelte. A Gordon Brown mögött felsorakozó köztisztviselői stáb megvárta az új miniszterelnököt, akivel ezután fognak együtt dolgozni, a miniszterelnöki hivatal köztisztviselői ugyanis nem változ-nak a miniszterelnök távozásával.
A Downing Street 10. előtt álló politikai kommentátorok nem győzték hangsúlyozni, hogy míg az Egyesült Államokban a kormányváltás hetekig tart, a szigetországban ehhez mindössze néhány órára van szükség. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a választások közeledtével az egyes minisztériumok legmagasabb rangú köztisztviselői tájékoztatják az árnyékkormányt az aktuális ügyekről, a minisztériumok helyzetéről.
A kormányváltásra mellesleg szinte rohamszerűen került sor kedd délután és este, azt követően, hogy hétfőn még úgy tűnt, hogy a liberálisok a Labourt választják majd. A Munkáspárt mindent meg is tett annak érdekében, hogy a liberálisok belemenjenek a koalícióba. Hétfő délutánra Gordon Brown is félreállt az útból – Nick Clegg ugyanis azt hangoztatta a kampány során, hogy bármilyen „Lib-Lab” koalíció feltétele a miniszterelnök távozása.
2010. 05. 14. (XIV/19)
