1999-ben a – közben éppen a volt szovjet blokk tagállamaival kibővült – NATO megfogalmazta a megváltozott nemzetközi környezetben rá váró új feladatokat. A 21. század első évtizedének végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a legújabb és a nem távoli jövőben várható kihívások fényében még tovább kell alakítania, ki kell munkálnia a kor követelményeinek megfelelő stratégiai koncepcióját. Ezt olyan események és jelenségek tették parancsolóan szükségessé, mint például a New York-i és londoni terrorakciók, az afganisztáni és az iraki háború, a tömegpusztító fegyverek és a rakétatechnika további elterjedése, illetve az úgynevezett „latorállamok” (köztük Irán és Észak-Korea) irányából fenyegető veszély.
Ezért a NATO úgy döntött, hogy új stratégiai koncepciót fogad el. Ennek kidolgozásáért, pontosabban végleges megfogalmazásáért a szervezet főtitkára, Anders Fogh Rasmussen felel, aki Lisszabonban novemberben terjeszti a tervezetet a NATO Tanácsa (állam- és kormányfőinek tanácskozása) elé. A koncepció összeállításában azonban a főtitkár egy nagyon alapos „puskára” támaszkodhat. A szervezet a múlt évben létrehozta a Bölcsek Tanácsa néven ismertté vált tizenkét tagból álló grémiumot, kifejezetten azzal a feladattal, hogy végezze el a megfelelő előkészítő munkát. E tanács elnöke Madeleine Albright egykori amerikai külügyminiszter, helyettese Jeroen van der Veer, a Royal Dutch Shell multinacionális olajtársaság korábbi vezérigazgatója. A testületben rajtuk kívül Kanada, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Olaszország, Törökország, Spanyolország, Lengyelország, Lettország és Görögország egy-egy szakértője, diplomatája kapott helyet.
Amikor e sorok írója tavaly de-cemberben Brüsszelben, a NATO központjában járt, érzékelhette azt a széles körű, előítéletektől mentes, gyakran tabukat sem kímélő eszmecserét, amely a kidolgozás alatt álló új stratégiai koncepcióról folyt az egymással is vitázó tagállamok hivatalos küldöttei, külső megfigyelők, sőt – az interneten keresztül – még az „utca emberei” között is. A tizenkét „bölcs” pedig eközben végigjárta a huszonnyolc tagállamot, meghallgatta azok kormányzó és ellenzéki politikusait, politológusait, szakértőit, biztonságpolitikai agytrösztjeinek, civil szervezeteinek képviselőit, majd néhány héttel ezelőtt letette jelentését a főtitkár asztalára.
A Bölcsek Tanácsa három olyan fő biztonsági fenyegetést jelölt meg, amellyel a szövetség tagállamainak szembe kell néznie. Ezek a nukleáris vagy más tömegpusztító fegyverrel végrehajtott rakétatámadások veszélye, a terrorizmus és (ez szinte teljesen új tényező!) az informatikai, internetes rendszereiket befolyásoló, akár megbénító informatikai támadás veszélye. Ugyancsak új, a biztonságot fenyegető kihívás lett a többi mellett a tengeri kalózkodás is. A tagállamoknak együttesen kell küzdeniük továbbá a környezet megóvásáért, energetikai biztonságukért, de a kábítószer-csempészet ellen is. Mindehhez azonban már kevés az úgynevezett transzatlanti összefogás, vagyis Észak-Amerika és Nyugat-, illetve Közép- és Kelet-Közép-Európa államainak együttműködése. Hiszen például az afganisztáni drognövénytermés nem lebecsülhető része ma Oroszországon keresztül jut el Európába. És ami alighanem ennél is fontosabb: Oroszország a térség számos országának meghatározó földgáz- és kőolaj-szállítója. Mi több, ha Irán elkészíti a maga atomfegyverét (ami egyes források szerint egészen közeli perspektíva), az távlatilag Oroszországot is fenyegetheti. Moszkva elvben nem is ellenzi egy, a NATO-val közös rakétaelhárító-rendszer felállítását. Rasmussen több alkalommal is kifejtette, hogy egy ilyen, „Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedő egységes biztonsági tetőt” kellene létrehozni. Csakhogy azok a rakétaelhárító-rendszerek, amelyeket az USA (igaz, nem a szervezet keretében) akart vagy akar telepíteni Lengyelországba, Csehországba és a Balkánon, Moszkva szerint nem az Iránnal szembeni védekezést szolgálják, hanem Oroszország biztonságát fenyegetik.
Albright asszony viszont annak a híve, hogy a NATO működtesse ezeket a rendszereket, amelyekben például a lengyelek annak a szavatolását látnák, hogy az oroszok nem rohanhatják le őket. (Ugyanakkor az észak-atlanti szervezet alapokmánya sarkkövének számító 5. cikkely – amely azt mondja ki, hogy egy tagállam elleni támadást a többiek a saját maguk elleni támadásnak fognak fel és fellépnek ellene – minden bizonnyal az új stratégiai koncepcióban is érvényben marad.)
A szervezet és Oroszország jó viszonyának, partnerségi kapcsolatainak szervezeti alapja is van: a képviselőiket tömörítő, rendszeresen ülésező tanács. A NATO egyéb partnerségi kapcsolatai, de különösen esetleges további bővítése azonban a Moszkva által ténylegesen saját érdekszférájának tekintett posztszovjet térségben – vélt vagy valós – orosz érdekeket sérthet. Igaz, Ukrajna legutóbb kinyilvánította, hogy nem kíván a politikai-katonai tömb tagjává válni, a kezelhetetlen Grúzia esetében pedig az óvatos Brüsszel fújt visszavonulót, mindamellett előfordulhat, hogy ezek csak átmeneti jelenségek.
A partnerség ilyen vagy olyan formáinak, a békefenntartó műveletek kiterjesztésének alapkérdése az, meddig terjedjen a NATO tevékenységi köre. Hiszen eredetileg csak az észak-atlanti térséget ölelte fel (legalábbis elvben, mert például Törökország akkor sem tartozott ehhez a zónához), ma pedig a szervezet erői már Afganisztánban is tevékenykednek. Sőt, az együttműködésben jelenleg már olyan távoli államok is részt vesznek, mint Japán és Ausztrália. Lehetséges, hogy az elnevezése szerint jelenleg még Észak-atlanti Szövetség Szervezete a jövőben globális szervezetté válik? A novemberben elfogadásra váró új stratégiai koncepciónak a többi között erre a kérdésre is választ kell adnia.
2010. 06. 11. (XIV/23)
