Dario Franceschini, a képviselőház legnagyobb ellenzéki pártjának (Demokrata Párt, DP) frakcióvezetője (a korrupció-ellenes, populista Értékek Olaszországa párttal együtt) pénteken benyújtotta bizalmatlansági indítványát a Berlusconi vezette kabinet ellen. A válasz már szombaton megérkezett: a kormányfő a parlament mindkét házelnökének írt levelében saját maga ellen kért bizalmi szavazást. Olaszországban a bizalmi szavazás alapvetően egy bevett legitimációs eszköz, a miniszterelnök legutóbb éppen szeptemberben kért ilyet szintén maga ellen, amit meg is nyert. A decemberre tervezett szavazás végkimenetele azonban – az elmúlt évektől eltérően – nem egyértelmű.
A jelenlegi belpolitikai válság gyökerei egészen addig nyúlnak vissza, amikor is júliusban Berlusconi kitette régi szövetségesét, Gianfranco Fini házelnököt az általuk közösen alapított pártból, a Szabadság Népéből (PDL). Erre a barátból hirtelen ellenséggé vált Fini 36 másik képviselővel egyetemben megvonta a kormánykoalíciótól a támogatást a törvényhozásban. Így vége szakadt a PDL kényelmes parlamenti többségének. Az ambiciózus házelnök októberben már meg is alapította saját tömörülését, a Jövőt és Szabadságot Olaszországnak elnevezésű mozgalmat, röviden FLI-t.
A Fini által szeptemberben indítványozott bizalmi szavazást csak azért tudta megnyerni a miniszterelnök, mert maga mellé tudott állítani néhány olyan képviselőt, akik korábban Finivel együtt kiszakadtak a pártból. Most azonban úgy tűnik, a házelnök megfelelő pillanatban érzett és játszott rá a közhangulat alakítására. A magánéleti botrányai miatt amúgy is csökkenő népszerűségű Berlusconi most került csak igazán kockázatos helyzetbe, ugyanis nagyon úgy fest, hogy Fini mostanra már elegendő támogatást élvez ahhoz, hogy egy bizalmi szavazás esetén megbuktassa korábbi párttársát.
Nem szabad azonban elfeledkezni arról sem, hogy Berlusconi régi motoros az olasz politikában, akinek nagy rutinja van a válsághelyzetek kezelésében. A helyzetet igen jól felismerve mostani levelében arra kérte a két házelnököt, hogy a bizalmi szavazásra csak azután kerítsenek sort, miután megszavazták a költségvetési és stabilitási törvénycsomagot. (Gianfranco Fini taktikusan már jelezte, hogy a viszályok ellenére várhatóan támogatni fogja a törvénycsomagot, ezzel elkerülve, hogy pénzügyi bajkeverőnek bélyegezzék.)
A levélben Berlusconi arra is javaslatot tett, hogy előbb a szenátusban, majd az alsóházban történjen meg a szavazás. Erre is nyomós oka van a kormányfőnek, a szenátusban ugyanis néhány napja a jobboldali többség demonstratívan kiállt a miniszterelnök mellett, miközben az alsóházban beadták a bizalmatlansági indítványt. Tehát amennyiben az alsóházban el is bukja a szavazást, a felsőházi megerősítés révén azt mondhatja, hogy csak az alsóház feloszlatása indokolt.
Bár a miniszterelnök eddig nem beszélt arról, hogy van-e terve arra az esetre, ha mégis megbukna a kormány, a legtöbb politikai szakértő a jelenlegi, igencsak sikeres gazdasági miniszter, Giulio Tremonti mellett tette le voksát. (Hasonlóan a 2009-es magyarországi helyzethez, amikor a leköszönő miniszterelnököt a gazdasági miniszter követte.)
Bizonyára többféle forgatókönyv létezik, de az elmúlt időszak tapasztalataiból az biztosan megállapítható, hogy a 74 éves miniszterelnök most képtelen a nagy ügyekre koncentrálni. Az olasz közvélemény úgy tartja, hogy az ország és annak kormánya teljesen lebénult. Az egyik olasz lap kalkulációja szerint – a rutinszerű jogalkotást leszámítva – összesen csak 10 komoly törvény született ebben az évben, ami rendkívüli kritika a kabinet számára.
Mindeközben Silvio Berlusconi személyes népszerűsége is mélyponton jár. A rendszeres magánéleti és korrupciós botrányok, valamint a római katolikus egyházzal való megromlott kapcsolata mind rontják a megítélését. (A pápa emberei. Hetek, 2010. november 5.) Nemrég például padovai látogatása során több száz fős ellene tüntető tömeg fogadta. A „Maffiózó!” és „Mondj le!” címszavakat kiáltozó tömeget a rendőrség gumibotokkal verte szét. A kormányfőre minden bizonnyal hatalmas nyomás nehezedik, amit az is igazol, hogy a múlt heti szöuli G20 csúcstalálkozóról egyedül ő távozott úgy, hogy egyáltalán nem adott interjút a sajtónak.
2010. 11. 19. (XIV/46)
