A megszokottnál hidegebb és havasabb európai tél miatt csak nagy nehezen jutok el Dubajig, ahol éjnek évadján végre felülhetek egy kabuli repülőjáratra. Az afgán légitársaság gépeit biztonsági okokból kitiltották az öreg kontinensről, így kissé összerándul a gyomrom, amikor a fedélzetre lépek. A repülőn tapasztalható büdösség és kosz sem növeli bizalmamat.
Mindenesetre elfoglalom helyemet, a „szomszédból" pedig egy ötven év körüli úriember mosolyog rám és köszön hatalmas hellót. Azonnal beszédbe elegyedünk, kiderül, hogy egy külföldi cég biztonsági főnöke Kabulban. Libanoni keresztény, aki harcolt az első libanoni háborúban és Irakban. Főnökei most pihenésképp küldték Kabulba... „Mi, libanoniak nem értünk semmihez, de harcolni megtanultunk, ennek veszem most hasznát" - mondja fanyar iróniával. Azt is elmeséli, hogy a háborúkban három fivére nyomorék lett. Ő megúszta azzal, hogy kissé megsüketült, amikor néhány lövedék elhúzott a füle mellett. Emiatt kicsit hangosabban csúszik ki a számon az a szó, hogy „keresztény". Abban a pillanatban megfagy a levegő, a körülöttünk lévő üléseken mindenki felkapja a fejét, és felénk bámul. Szomszédom int, hogy csendesen, aztán magyarázza, hogy sokan ismerik Kabulban, de senki nem tudja, hogy melyik felekezethez tartozik, jobb ugyanis az ilyesmit titokban tartani.
Gyorsan telnek az órák, már hajnalodik. Rabul ejt a Hindukus fölött megjelenő napfelkelte pazar színkavalkádja. „Maga igazi romantikus lélek" - mosolyog szomszédom. Azon viszont már én mosolygok, hogy ez a sokat próbált harcos szinte gyermeki lelkesedéssel feledkezik bele a látványba.
2010. 12. 23. (XIV/51)
