Bár a latin államok lakói számára 1967 nem a legszebb emlékeket idézi (mindhárom országban katonai diktatúra uralkodott ekkor), az időpont mégsem olyan távoli, hogy ne emlékeznének sokan arra, hogy a hatnapos háborúban Izrael nem hódító, hanem területvédő harcot vívott.
Ráadásul jelenleg két palesztin hatalom létezik: az egyik a Palesztin Hatóság Ciszjordániában, a másik a Hamasz terrorszervezet Gázában, amelyek – mint arra az izraeli külügyminiszter-helyettes rámutatott – „egymást sem ismerik el. Melyik palesztin államot ismeri el akkor Brazília és Argentina?”
Az arab–izraeli határviták nemzetközi kapcsolatokban alapul vett értelmezési kereteit az ENSZ Biztonsági Tanácsa (ENSZ BT) által hozott 1967-es 242-es, valamint a jóm kippúri háborút követő 338-as határozatok jelentik. A 242-es határozat az 1967-es háborút követően született, amikor Izrael négy fronton volt kénytelen felvenni a harcot az ellenséges arab hadseregekkel szemben.
A dokumentum értelmében a területi kérdéseket oly módon kívánta rendezni a nemzetközi közösség, hogy azok biztonságos és védhető határokat eredményezzenek Izrael számára. Ennek érdekében a határozat az eredeti angol nyelvű verziójában úgy fogalmazott, hogy Izrael vonuljon vissza bizonyos „megszállt területekről” és nem pedig a téves francia fordításban szereplő – az elfoglalt területek teljességét jelentő – „a megszállt területekről”.
A határozat értelmezését a megszületésének nemzetközi-politikai körülményei is segítik, amelyek azt támasztják alá, hogy a határozat nem az 1967 előtti határokat tartotta szem előtt, hanem a vita az új vonalakról szólt. Ezt támasztja alá, hogy amikor Arthur Goldberg, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete megszólalt az ügyben, amellett érvelt, hogy az 1949-es fegyverszüneti vonalak (az 1967-es háborút megelőző határvonalak) nem felelnek meg a biztonságos és védhető határvonalak követelményeinek.
Az 1973-as jóm kippúri háborút követő 338-as ENSZ BT-határozat, amely felszólított a harcok beszüntetésére, a következőkről rendelkezett: felszólította a feleket a fegyveres konfrontáció haladéktalan felfüggesztésére és a korábbi, 242-es határozat minden rendelkezésének azonnali alkalmazására, valamint az érintett felek közötti tárgyalások azonnali megkezdéséről döntött, egy tartós és igazságos közel-keleti béke megteremtésének az érdekében.
Az ENSZ BT határozatai két fontos szempontra mindenképpen rámutatnak. Az egyik és talán legfontosabb, hogy az 1967-es háború során Izrael az ENSZ alapokmányának 51-es szakasza értelmében jogos önvédelemre szorult. Ennek volt a közvetlen következménye az ellenséges területek (Ciszjordánia, Golán-fennsík, Gáza és a Sínai-félsziget) – nemzetbiztonsági szempontból történő – megszállása.
Másrészt az ENSZ BT tanult az 1956-os szuezi válságot követő döntéséből, amikor Egyiptommal megkötött békeszerződés nélkül kényszerítette visszavonulásra Izraelt a Sínai-félszigetről, ahonnan rövidesen, 1967-ben, a legnagyobb fenyegetés leselkedett a zsidó államra.
Szakértők szerint a jelenlegi geopolitikai helyzetben, amikor az Egyesült Államok kivonul Irakból, és a nyíltan Izrael-ellenes Irán egyre nagyobb befolyásra tesz szert a szomszédos államokban, Izrael biztonságát csak védhető határokkal lehet garantálni. Az egyik ilyen fontos határvonal a Jordán folyó völgye, amely keleten képez természetes határvonalat Izrael és Jordánia, valamint Szíria között.
A völgy, amely maga 400 méter mély, 1000 méteres hegyvonulattal van körülvéve, ami természetes falként állná útját a keletről érkező agresszornak. Az erősödő globális dzsihád következtében azonban nemcsak a természetes, hanem a jól védhető határok is alapvető fontosságúak lettek. Az Izrael által átadott, a Jordán folyó völgyéhez hasonló szerepet betöltő, Gáza és Egyiptom között húzódó Filadelfi-folyosó jó példa lehet erre, amely az utóbbi időben a külföldi terroristák be- és kiáramlásának, valamint a zsidó állam ellen Gázából bevetett fegyverek csempészetének a fő sztrádájává vált.
A másik kritikus pont az Izraelt vertikálisan keresztülmetsző hegygerinc, amely délről északra tartva átszeli az országot és a ciszjordániai területek egy részét. A zsidó állam lakosságának 70 százaléka a hegygerinctől nyugatra, a tengerparti részeken lakik. Amennyiben a palesztinok követelésének megfelelően a teljes 1967-es határokat megelőző területek átadásra kerülnek, akkor Izrael védhetetlenné válik még a legprimitívebb rakétatámadásokkal szemben is, amelyek elérnék a Ben Gurion nemzetközi repülőteret, északon, Netanja környékén pedig mindössze egy 15 kilométeres sáv maradna a zsidó állam kezében. (Nem beszélve arról, hogy a Wikileaks által közzétett dokumentumok szerint a Hamasz és a Hezbollah több tucat olyan rakétával rendelkezik, amellyel Tel Avivot is célba tudják venni.)
A komoly kockázatok miatt a határok újrarajzolása mellett Izrael mellett kizárólag egy demilitarizált palesztin állam tudná csökkenteni a zsidó állam biztonsági rizikóját.
A légtérellenőrzés is érzékeny pontja a nemzetbiztonságnak. A jelenlegi rendszerben Izrael a ciszjordániai eget is figyeli, de így is legfeljebb 2 perce van egy esetleges támadás lereagálására. Egy támadó vadászgép ugyanis kevesebb, mint 4 perc alatt át tudja repülni Ciszjordániával együtt az izraeli légteret. Szakértők modelleztek egy fiktív támadást a pontosan a határvonalon fekvő Jeruzsálem ellen, és megállapították, hogy az agresszor elfogására csak abban az esetben van halvány matematikai lehetőség, ha azt még a Jordán folyó völgye fölött bemérik.
2010. 12. 10. (XIV/49)
