Háfez ekkor feladta az orvosi pályával kapcsolatos terveit, s a légierő homszi akadémiájára jelentkezett. Egyúttal csatlakozott a Baath-hoz, az Arab Újjászületés Szocialista Pártjához, amelytől a hagyományos politikai szerkezetből kiábrándult fiatalok a megváltást várták. Ifjú kora ellenére az alapító atyákhoz tartozott, jóllehet az alapító az illegális kongresszusról prózai okok miatt hiányzott: bérelt kocsijuk „lerobbant”, és társaival együtt sem rendelkezett annyi pénzzel, hogy pótolják…
Háfez Asszad életútját nagyban befolyásolta, hogy a síiták szíriai ágazatához, az alavitákhoz tartozott. Az alaviták aránya csupán 12-13 százaléka a 23 milliósra becsült népességnek. A lakosság csaknem 70 százaléka szunnita muzulmán, a többiek keresztények, drúzok, kurdok. Alavita hagyomány viszont, hogy a fiúk előszeretettel választják a katonai pályát, így a hadsereg vezetésében, valamint a 15, időnként egymással is vetélkedő titkosszolgálatban jóval számarányuk felett foglalták el a kulcsállásokat.
Asszad katonai karrierje 1961-ben – legalábbis időlegesen – megszakadt, miután politikai okokból le kellett szerelnie. De a Szíriában gyakran hangoztatott mondás szerint ahány kaszárnya, annyi politikai vélemény, s így az eltávolított repülőtiszt még gyakorlórepüléseket is végezhetett. A helyzet rendkívül képlékeny volt – egy-egy kormány átlagos „életkora” 13 hónap –, és a gazdaság stagnált. A Baath, a hadsereg jelentős részének támogatásával, 1963. március 8-án vértelen katonai puccsot hajtott végre, s a végső lökést az adta meg, hogy Háfez Asszad vadászgépével mélyrepülésben elhúzott az elnöki palota felett. (Egy személyes emlék, hogy nem sokkal a puccs után tudósítóként eljuthattam Damaszkuszba, ahol szinte operettszerű kép fogadott: a főtéren állomásozó tankok ágyúcsövein frissen mosott ruhaneműk száradtak, s az őrszolgálatot teljesítők a boltosok által kirakott székeken szenderegtek…)
Rövidesen „puccson belüli puccsok” zajlottak, s az új rezsim káoszba torkollott. Egyrészt a belső hatalmi harcok miatt, másrészt két külső tényező játszott közre. 1967-ben a hatnapos háború során Damaszkusz vereséget szenvedett, az izraeli erők 90 kilométerre közelítették meg a fővárost, s a szíriaiak elvesztették a Golán-fennsíkot is. 1970-ben a „fekete szeptember” idején az akkori szíriai vezetés a palesztinokat támogatta a jordániai királlyal szemben, s ez sem hozott sikert. Nem okozott meglepetést, hogy Háfez Asszad tábornok, a légierők főparancsnoka átvette a hatalmat, 1971-ben formálisan is elnökké választották, majd ez több alkalommal megismétlődött.
Asszad a majd három évtizedes elnöksége alatt számos arcát mutatta a világnak. Az országban drákói szigort alkalmazott, politikai ellenfeleit jobbára bebörtönöztette, a faxtól az internetig sok mindent betiltott, saját öccsét, Rifaatot is száműzte családjával együtt. A mélypont a nyolcvanas évek elején az ország negyedik legnagyobb városában, Hamában következett be, ahol fellázadtak a katonai főiskola hallgatói, s a városban a betiltott Muzulmán Testvériség helyi szervezetei szolidaritási felkeléssel próbálkoztak. Hivatalos adatok máig nincsenek, de 20 és 32 ezer közé tehető a halottak száma a katonai ostrom alá vont és földig rombolt városban.
Az 1973-as, negyedik háborúban elszenvedett újabb kudarc világossá tette Asszad számára, hogy Izraelt nem tudja legyőzni, ezért az izraeliek libanoni hadjárata idején a csaknem 40 ezres szír „expedíciós erők” távol maradtak az összecsapásoktól. Annál inkább próbálták libanoni pozícióikat erősíteni: ha kellett, Aun tábornok maronita-keresztény erői, ha kellett, a szélsőséges síita Hezbollah közreműködésével. Asszad nem volt rossz taktikus más területeken sem: az Irak és Irán közötti konfliktusban (az ellenségem ellensége a barátom...) Teheránt támogatta, majd részt vállalt a szövetségesek öbölháborújában, Kuvait felszabadításában. (Elemzői vélemények szerint ebben elsősorban az játszhatott közre, hogy a Szovjetunió kiesésével Asszad elvesztette fő katonai, fegyverszállítói támaszát…) Más gesztusokat is tett, például a gazdasági nyitásban, vagy azzal, hogy 1200 szíriai zsidónak adott kivándorlási engedélyt. Kissinger véleménye szerint „Asszad szívós és taktikus tárgyalópartner, a legérdekesebb arab politikus…”
Többször került sor főként török közvetítéssel zajló, titkos szíriai–izraeli tárgyalásokra – látható eredmény nélkül. Pedig a közel-keleti mondás szerint Egyiptom nélkül nem lehet háborúzni, Szíria nélkül nem lehet békét kötni. A jelek szerint Damaszkusznak inkább az állandó patthelyzet, a háború- és békenélküliség felelhetett meg.
A kilencvenes években mind gyakoribbá váltak a híresztelések az elnök betegségéről, és Asszad sem volt képes ellenállni a dinasztiaalapítási kísértésnek. Három fia közül a legidősebbet, Baszilt szemelte ki utódjául, jóllehet az országban amolyan playboyként suttogtak róla. A szupergyors luxuskocsik kedvelője maga okozta vesztét: 1994-ben a repülőtéri úton közlekedési baleset áldozata lett. Az akkor 29 éves másodszülött Basar szemész szakorvosi gyakorlatát végezte Londonban, s nagyon élvezte az ottani életet. Apai parancsra azonban azonnal haza kellett térnie, nemsokára tábornok lett. Az elnök 2000-ben bekövetkezett halála után pedig hadsereg-főparancsnok, a Baath párt vezetője, s alkotmánymódosítás után – ehhez le kellett szállítani az eredetileg 40 esztendős elnöki korhatárt – államfőként is követte apját.
Rokonszenvet keltő reformpolitikusként indult, személyesen vállalta például az elnökséget a korábban betiltott internetet kedvelő fiatalok egyesületében. Valójában mégis alig történt valami. A vélemények eltérnek, egyesek szerint az alavita elit foglya lett, mások szerint megijedt, van, aki úgy vélekedik, hogy sógorának, a sokak által erős háttérembernek tartott Asszef Savkatnak a befolyása alá került. Ugyanakkor a rendkívüli állapot 49. esztendejében, az Asszad-dinasztia bebetonozódását sejtető 40. évben, láthatóan fogyóban a szíriaiak türelme, s ezen a mind több halálos áldozatot követelő sortüzek sem képesek változtatni.
2011. 04. 08. (XV/14)
