Ez a mennyiség hosszú évtizedekre biztosíthatja Izrael energiaellátását úgy, hogy európai exportra is juthat belőle. (Olajemirátus lehet Izrael. Hetek, 2010. június 18.) A felfedezés után azonban Libanon is váltott: az ENSZ-hez fordult új tengeri határokat követelve magának, Izrael rovására. Az okok kézenfekvőek: egyrészt az adósságban fuldokló Bejrút szemet vetett a földgázkincsre, másrészt az Iránhoz közel álló síita Hezbollah újabb lehetőséget talált a zsidó állammal szembeni feszültség gerjesztésére.
Izrael északi szomszédja – békeszerződés hiányában – lényegében a mai napig hadban áll a zsidó állammal, így a két ország között nem került sor a közös tengeri határok megállapítására. Libanon először, minden bizonnyal a Tamar gázmező feltárása nyomán, 2010 nyarán fordult területi követeléseivel az ENSZ-hez. Majd – az izraeli fúrások megkezdésével párhuzamosan – a bejrúti törvényhozás még ugyanebben az évben, augusztus 17-én elfogadta az új energiatörvényt, sürgetve a kizárólagos gazdasági övezetben zajló munkálatok megkezdését. Az izraeli kabinet határozott választ adott a libanoni lépésre. Július elején elkészítette saját tervezetét a kizárólagos gazdasági övezetet kijelölő tengeri határvonalakról, annak érdekében, hogy pontosan meghatározza a rendelkezésére álló területet, és elkezdhesse a feltárt természeti kincsek kiaknázását.
Libanon azonban ezt ellenséges lépésnek minősítette: a bejrúti külügyminiszter, Adnan Manszúr egy interjúban azt állította, hogy az izraeli elképzelés „agresszió az ország gáz- és olajkészletei ellen”. Hozzátette, hogy „ezzel egyáltalán nem segíti elő Izrael a békét, sőt, újabb feszültségeket teremt”. A libanoni parlament elnökének szóvivője, Ali Hamdan pedig arra figyelmeztetett, hogy „országa meg fogja védeni határait és nyersanyagait”.
Jacques Neriah, az izraeli katonai hírszerzés egyik korábbi magas rangú vezetője a tengeri határokról nemrég megjelent tanulmányában leszögezi, hogy az izraeli elképzelés valóban jelentősen eltér a Libanon által újrarajzolt térképtől. Benjamin Netanjahu kormányfő azzal indokolta az eltérést, hogy a libanoni vonal „jóval délebbre húzódik az általunk meghatározott sávnál, így megsérti az Izrael és Ciprus által elfogadott választóvonalat, de ami még ennél is szembeötlőbb, szemben áll a saját, Libanon és Ciprus között egyeztetett határokkal is”. Netanjahu hozzátette: Jeruzsálem célja az, hogy „a nemzetközi tengerjogi elveknek megfelelően határozza meg Izrael helyzetét a kérdésben”. (Libanon és Ciprus egyébként soha nem jutott el addig, hogy a parlament ratifikálja a két ország tengeri határokról szóló megállapodását: Törökország nem támogatta azt, hogy Libanon gazdasági kérdésekben egyeztessen Ciprussal, Bejrút pedig igyekezett elkerülni a nézeteltérést Ankarával, így a javaslatot a kormány soha nem nyújtotta be a parlament elé.)
Izrael – amennyiben a tényleges feltárások is igazolják a tenger mélyén rejlő természeti kincs mennyiségére vonatkozó várakozásokat – Görögországon keresztül tervezi kiépíteni a földgázvezetékét Európa felé. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy megállapodjon Libanonnal.
Moshe Yaalon izraeli miniszterelnök-helyettes úgy véli, hogy a Hezbollah libanoni síita terrorszervezet, valamint az Iráni Iszlám Köztársaság áll a tengeri konfliktus hátterében. „Egy olyan megállapodásunk van Ciprussal (a tengeri határokról), amely szinkronban áll a Ciprus és Libanon által egyeztetett sávokkal is. Miután azonban bejelentettük, hogy megkezdjük a fúrásokat, az irániak és a Hezbollah felismerték: ezen a területen ismét konfrontálhatnak Izraellel. Új határt szabtak, lényegében belehasítva az övezetünkbe” – fogalmazott az izraeli miniszterelnök-helyettes. Szavait alátámaszthatja, hogy a két ország között akkor mérgesedett el igazán a viszony, amikor Irán felajánlotta segítségét a földgázkészletek utáni kutatásban Libanonnak.
Neriah némileg árnyalja a képet: szerinte a jelenlegi helyzetben Libanon a gázmezők megszerzésében érdekelt, nem pedig egy újabb konfliktusban, amely – vélhetően – nem enyhítené a súlyosan eladósodott ország energiafüggőségét. Erre akár bizonyíték lehet az is, hogy Bejrút az ENSZ-hez fordult a határkérdés miatt (habár, mivel nincsen diplomáciai kapcsolata Izraellel, nem igazán tudott volna más fórumhoz folyamodni a kérdésben).
„A Hezbollah azonban egy külön ügy” – írja a volt hírszerzési vezető, aki szerint a fosszilis energia felfedezése potenciális hadszíntérré változtatta a térséget. „Az Izraellel szemben felvonuló Hezbollah már olyan kétéltű egységekkel büszkélkedhet, amelyek egyaránt képesek víz alatti szabotázsakcióra, valamint szárazföldi rajtaütésekre is.” Neriah emlékeztetett: már 2006-ban kis híján elsüllyesztettek egy izraeli rakétanaszádot egy több mint 100 kilométeres hatótávolságú, iráni gyártmányú rakétával. Hasszán Naszrallah, a Hezbollah vezetője pedig 2010-ben nyilvánosan kijelentette: szervezete képes bárhol támadást mérni a hajóforgalomra az izraeli partok közelében. A síita terrorvezér akkor megígérte: amennyiben Izrael veszélyeztetné a libanoni gáz-álmokat, a Hezbollah fogja rákényszeríteni azok tiszteletére.
2011. 07. 15. (XV/28)
