Bozont-szakállas szalafista vámpírfogakkal és a füléből szivárgó füsttel: ezt ábrázolta a tuniszi művésznegyedben június elején megnyílt kiállítás egyik képe. Ma már lehetetlen eldönteni, hogy a montázs milyen művészi értéket képviselt, mert a képet – a tárlat többi alkotásával együtt – a feldühödött iszlamistákból álló tömeg megsemmisítette. A szalafisták amúgy ritkán járnak avantgárd tárlatokra, de miután egy „kémük” jelentette, hogy milyen alkotások láthatók a galériában, akcióba léptek. Késekkel és Molotov-koktélokkal a helyszínre vonultak, és betörtek az intézménybe. A felgyújtott képek közül az egyik – döglött legyeket és más rovarokat ábrázoló alkotás – különösen nagy indulatot váltott ki, mert azon állítólag az „Allah” szó volt kiolvasható.
Miután ez kitudódott, a mecsetekben az „istenkáromló” művészek meggyilkolására szólítottak fel, és a zavargások hamarosan az egész országra átterjedtek. A tömeg rendőrőrsöket támadott meg, és feldúlta egy liberális politikai párt székházát is. A kormány végül kijárási tilalmat vezetett be, és kommandósokkal lépett fel a tüntető iszlamisták ellen. Az iszlamista kormánypárt, az Ennahda vezetői azonban az „anarchistákat” tették felelőssé a történtekért. Mehdi Mabrouk kulturális miniszter „blaszfémikusnak” nevezte a tárlatot, az Ennahda száműzetésből visszatért vezetője, Rashid al-Ghannouchi pedig felszólította a parlamentet, hogy alkosson törvényt a „vallási érzékenységet sértő provokatív viselkedés” ellen.
Ghannouchi az európai holokauszt-tagadás ellen hozott jogszabályokhoz hasonlította a kezdeményezést. Az új törvény még meg sem született, de egy tunéziai férfit máris jogerősen hét év börtönbüntetésre ítéltek, mert a Facebookon Mohamed prófétát és egyik feleségét ábrázoló képet tett közzé. A bíróság egy korábbi – a diktatúra idejéből fennmaradt – jogszabály alapján döntött így. Dzsaber Madzseri védőügyvédje hiába érvelt azzal, hogy az elkövető „mentális problémái” miatt nem volt tisztában tette súlyával, a bíróság szerint a Facebook-ábrázolás a társadalmat veszélyezteti, ezért szükséges a szigorú büntetés.
Pedig a nyugati sajtó Tunéziát az arab tavasz mintaországának tekintette: itt vonultak utcára először a tömegek 2010 decemberében, hogy alig egy hónappal később már meg is döntsék Ben Ali elnök több mint harminc-éves diktatúráját. A folytatás is ígéretesnek tűnt: a politikai pártok megegyeztek, hogy a 2013 tavaszára tervezett parlamenti választások előtt alkotmányozó nemzetgyűlést választanak. Ezen az iszlamista gyökerekkel rendelkező, de magát mérsékelt konzervatívnak valló Ennahda mozgalom győzött, a szavazatok 40 százalékával.
Az Ennahda együttműködést ajánlott a két kisebb szekuláris, baloldali pártnak, ami kivívta a nyugati vezetők elismerését, csakúgy, mint az, hogy nők is szerepet kaptak a politikai vezetésben. „Nem iszlamista, hanem iszlám párt vagyunk” – hangsúlyozta a párt szóvivője, Samir Dilou, aki cáfolta, hogy teokráciát és iszlám törvénykezést akarnának bevezetni az országban. Dilou szerint a mozgalom vallási jellege a nyugati kereszténydemokráciához hasonló, és azt ígérte, hogy Tunézia a török minta nyomán szekuláris iszlám állam lesz. Az Ennahda főtitkárát Washingtonban John McCain és Joe Lieberman szenátorok is fogadták. Hamadi Dzsebalit 2011 decemberében miniszterelnöknek választották.
Arabul értő nyugati tudósítók azonban már a választási kampány alatt felhívták a figyelmet arra, hogy Dzsebali a gyűléseken egészen más hangnemben beszélt. 2011. november 6-án a palesztin Hamasz parlamenti küldötteivel tartott nagygyűlésen azt mondta, győzelmük „Allahtól rendelt pillanat, amely elvezet Tunézia és Jeruzsálem felszabadításához, a hatodik kalifátus megalapításához.” A tömeg a repülőtéren „Halál a zsidókra!” kiáltásokkal köszöntötte a Hamasz-vezetőket, de Dzsebali nem ítélte el az incidenst. (Az egyiptomi elnökválasztás győztese, Mohamed Murszi a kampány során szintén sürgette egy új kalifátus létrehozását, amelynek a palesztin Jeruzsálem lenne a fővárosa.)
Megfigyelők szerint az Ennahda mérsékelt arculatváltása csak átmeneti, és a párt fokozatosan visszatérhet a gyökereihez – az iráni iszlám forradalom és a Muzulmán Testvériség eszméihez –, mert az egyiptomi mintához hasonlóan ott vannak a nyomában a radikális, szalafista pártok, amelyek radikális nyugatellenes politikai és kulturális fordulatot követelnek. Az irányzathoz tartozó imámok a külföldi turisták távozását követelik. Ennek nyomán júniusban a felheccelt tömeg a híres mór stílusú üdülőfaluban, Sidi Bou Saidban megtámadott és felgyújtott egy népszerű kávézót.
A szomszédos Líbiában a Kadhafi-rezsim megdöntése után közel egy évvel is áttekinthetetlen a helyzet. A hivatalos vezetés, a Nemzeti Átmeneti Tanács uralma csak az ország egy részére terjed ki, másutt a tucatnyi törzs és az őket támogató katonai milíciák gyakorolják a hatalmat. Még az egyiptomi al-Ahram című lap is azt írta, hogy Líbia gyorsan halad a „szomalizáció útján”, a központi irányítás teljes felbomlására utalva. A török Hürrijet tudósítása szerint a kormány „katonai övezetnek” nyilvánította az ország középső részét, ahol a Zintan és az el-Masisa törzsek véres összecsapásokat vívtak egymással. A törzsi milíciák a polgárháború alatt az elfoglalt katonai raktárakból bőségesen felszerelték magukat nehézfegyverekkel, légvédelmi és tankelhárító lövedékekkel, amelyeket azóta sem szolgáltattak be. „Mi szabadítottuk fel az országot, jogunk van fegyverekhez!” – állítja az egyik milícia vezetője.
A török lap a kiskirályok hatalmának jellemző példájaként említi, hogy a Zintan törzs vezetője márciusban túszul ejtette egy török tulajdonú ötcsillagos hotel vezetőjét. Ali Daw azt kifogásolta, hogy miután hat hónapja a szállodában lakott, pénzt kértek tőle a tartózkodás meghosszabbításáért. A törzsi vezető csak akkor enyhült meg, amikor emlékeztették őt arra, milyen nagy szerepet játszott Törökország a Kadhafi-rezsim megdöntésében. Ezt követően kegyesen elengedte a szállodaigazgatót. A számláról természetesen többé nem esett szó. A Zintan törzs tartja fogságban több mint fél éve Kadhafi második fiát, Szaif al-Iszlámot, annak ellenére, hogy a központi kormányzat a hágai elfogatóparancs nyomán többször is kérte az átadását.
Rendszeresek az összecsapások Líbia déli részén is. Itt az arab Zwei és a szaharai beduin Toubou törzsek vívnak véres csatákat. De még a forradalom fővárosának számító kelet-líbiai Bengáziban sem biztonságos a helyzet. A brit nagykövetet szállító járművet gránátvetőkkel támadták meg, az amerikai nagykövetségnél pedig egy nappal korábban bombát robbantottak. A Nemzeti Átmeneti Tanács számára azonban a legfontosabb feladat a külföldi számlákon befagyasztott 160 milliárd dollár felszabadítása. Mint mondják, ha lesz pénzük, akkor újra fel tudják állítani a nemzeti hadsereget, amellyel rendet tehetnek az országban, különben folytatódik a „káosz, a törvénytelenség és az erőszak”. Bár július 7-én parlamenti választásokat tartanak, demokráciáról és szabadságjogokról már rég nincs szó.
2012. 06. 29. (XVI/26)
