Az indiai legfelsőbb bíróság előtt dől majd el, mi a fontosabb: a gyógyszerek összetételéhez fűződő szabadalmi jog tisztelete, vagy a nem jogtisztán, viszont olcsón előállított készítmények elérhetővé tétele a mélyszegény régiók számára is megfizethetően.
Egy, az indiai legfelsőbb bíróság elé került kereset középpontjában a svájci Novartis által kifejlesztetett Glivec nevű rákgyógyszer áll. A gyógyszer törzskönyvezését az indiai hatóság elutasította, mivel a cég nem hajtott végre lényegi változtatást a gyógyszeren, amelyhez hasonlót már gyártanak Indiában. A tét nagy, ugyanis Amerikában a Glivec egy hónapra szükséges adagja mintegy 5 ezer dollárba kerül, míg Indiában ugyanazzal a hatóanyaggal forgalmazott „hamisítvány” mindössze 200 dollárt kóstál.
1970-ben az indiai kormány megtiltotta a gyógyszerek törzskönyvezését, hogy segítse az indiai gyógyszeripar fejlődését, emellett – amit a mostani jogvitával kapcsolatban is gyakran felhoznak az indiai gyártók – a szegény néptömegek számára is megfizethető szinten tartsák a gyógyszerárakat. A törzskönyvezési kényszer nélkül az indiai cégek az előállítási költségek töredékéért gyárthatták a nyugati fejlesztésű gyógyszerek utánzatait. A gyógyszeripar ma már évente 10 milliárd dollárt termel úgy is, hogy például az AIDS-kezelés, ami már 2000-ben is 10 ezer dollárjukba került a betegeknek az európai változatban, indiai gyártmányként világszerte elérhető 150 dollárért. Mára ez a különbség még nagyobb, ami jól illusztrálja, miért szálka az indiai eljárás a nyugati gyártók szemében. Az európai és amerikai cégek jelentős gazdasági hátrányba kerültek, ugyanis a kieső bevétel mellett az indiai dömpingáras gyógyszerek miatt elveszítették a fejlődő országokban élő 6 milliárd, kezelés alatt álló beteg alkotta felvevőpiac 80 százalékát is.
2012. 08. 31. (XVI/35)
