A német sajtó helyteleníti, hogy Angela Merkel egyre ritkábban teszi szóvá Kínában az emberi jogi kérdéseket. Az újságírók szerint már elérte azt a szintet, ahol elődje, Gerhard Schröder kezelte a kínaiakat – kizárólag az üzletet tartva szem előtt. Gazdasági szempontból ugyanakkor a Kínával való együttműködés most nagyon is fontos Németország számára, hiszen az ázsiai óriás eddig támogatta az eurózónán belüli megszorításokat. Most azonban a kínai fél nagyobb egyensúlyt követel, ugyanis a túlzott megszorítások könnyen visszaüthetnek mindkét nagyhatalomra. Mindkét ország exportra termel, ami értelemszerűen nem marad életben, ha a felvevőpiacok szépen lassan elsorvadnak.
Mindenkinek az érdeke tehát, hogy az eurót jelentősen veszélyeztető dél-európai államok valamilyen formában kilábaljanak a válságból, ami most már Kínában is érezteti hatását; az ország exportja Olaszországba 43 százalékkal, Németországba pedig 11 százalékkal esett vissza. Az Európába irányuló értékesítés átlagosan 21 százalékkal csökkent a tavalyi évhez képest. Németország sem áll jobban a kérdésben, az ő exportjuk ugyan nem esett ekkorát, de a csökkenés 10 százalék körül van a spanyol és az olasz piacon is, és a gazdaság többi részében is hasonló mutatókat produkálnak, mint például Nagy-Britannia.
Mindezek mellett a geopolitikai érdekek is amellett szólnak, hogy Németország és Kína stratégiai szövetségeket kössenek. Kína szeretné, ha saját devizája megtörné a dollár egyeduralmát a piacon, amihez szüksége van az euró talpra állására. Ennek érdekében hajlandó újabb 32 milliárd euróval hozzájárulni az IMF tartalékaihoz, amiből aztán olyan államok is kaphatnak segítséget, mint Olaszország vagy a spanyolok. Merkel nem titkolt célja rávenni Kínát, hogy kezdje el vásárolni a dél-európai államok kötvényeit, hogy a tőkeinjekcióval újra fel lehessen turbózni ezek gazdaságait.
A jó viszony a német külpolitika számára is lényeges, Kína ugyanis kulcsszerepet játszik például az Irán elleni szankciók és a szíriai Asszad-rezsim kérdésében is az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol eddig az orosz álláspontot támogatta.
A közös érdekek ellenére azonban fennmaradnak olyan problémák a kapcsolatban, amelyek gazdasági „békeidők” esetén ellentétes pólusra helyeznék a két országot. Kína ugyanis köztudottan nem emberi jogi mintaállam, amit korábban Merkel minden adandó alkalommal szóvá is tett. A mostani találkozáskor viszont már sem bebörtönzött emberi jogi aktivistákkal, sem a dalai lámával nem találkozott, sőt a külföldi újságírók jogait feszegető kérdéseiben is elfogadta a kínai álláspontot annak ellenére, hogy kirakatként működő állami újságokhoz vitték el, hogy megnyugtassák: a külföldi tudósítók ugyanolyan jogokat élveznek, mint a demokratikus országokból tudósító kínai kollégáik.
A német vállalkozók nemegyszer követelték a beavatkozást a kínai szabadalmi folyamattal kapcsolatosan, amit egységesen „állami ipari kémkedésnek” neveznek. Kínai vállalatok ugyanis szemrebbenés nélkül, nyíltan lopják el a német ipari fejlesztéseket, hogy aztán saját termékeikben alkalmazzák őket. Most azonban, mivel a németek számára fontos a kínai piac, egyre többen csukják be a szemüket az ilyen események láttán.
Nagy kérdés tehát, hogy Kína valódi partner lesz-e, ugyanis az érdekeit közvetlenül szolgáló gazdasági ügyeken kívül egyetlen kérdésben sem mutatott hajlandóságot álláspontjának megváltoztatására.
2012. 09. 07. (XVI/36)
