Zsidó műkincsek kálváriája

A 20. század legkülönfélébb stílusait képviselő művészek, mint Picasso, Matisse vagy épp Kandinszkij alkotásaiban gyönyörködhetnek a müncheni Pinakothek der Moderne múzeum látogatói. A gyanútlan érdeklődők azonban nem sejtik, hogy a hatalmas épület pincéjében a náci vezérkar és holdudvara által a második világháborúban szerzett műkincsek porosodnak. Egyesek, mint például Braun platina karórája, ritka alkalmakkor a napfényre kerülnek.
A nagyrészt holokausztáldozatok egykori tulajdonát képező festmények, grafikák, szobrok, bútorok, értékes keleti szőnyegek és fali kárpitok, ezüst edények és használati tárgyak, valamint legkülönfélébb arany és gyémánt ékszerek persze nem kizárólag Münchenben lapulnak. Németország-szerte százával rejtőznek múzeumok raktáraiban, a legnagyobb mennyiséggel azonban Bajorország „büszkélkedhet”. Ennek oka, hogy a második világháború vége felé a szövetségi hatalmak előrenyomulása miatt a náci vezetők egyre délebbre kényszerültek húzódni, rablott műkincsgyűjteményeikkel együtt. Hitler és a hozzá közel álló magas rangú tisztek ugyanis szinte megszállottan halmozták fel a rablott kincseket.
Hitler gyűjteménye több mint 4700 értékes műtárgyból állt, ezeket az ausztriai Linz városában kialakítandó múzeumában szándékozott elhelyezni. Göring, a Reichstag elnöke és a német légierők parancsnoka nem sokkal maradt el tőle. Berlin melletti rezidenciáján őrzött műkincseinek száma 4200-ra rúgott. Házában még a plafonon is képek lógtak, mivel máshol már nem volt hely. 1945-ben a szövetségesek két Göring által használt vonatra bukkantak a bajor alpesi Berchtesgadenben. A kocsik a világ minden tájáról származó, akkori becslés szerint 600 millió birodalmi márka értékű műremekekkel voltak tele. A sor természetesen folytatódik, noha Göbbels, Ribbentrop, Himmler és mások jóval kisebb kollekcióval rendelkeztek.
1945-ben a romokban heverő Németország bunkereiben, kastélyainak és kolostorainak pincéjében, és több mint ezer egyéb tárolásra alkalmas épületben mintegy 5 millió különböző műtárgy rejtőzött. A szövetséges erők München belvárosában két egymás melletti monumentális épületet jelöltek ki gyűjtőhelyként, ahol az amerikaiak megvizsgáltak és regisztráltak minden náci vezető által gyűjtött műtárgyat. Közel két és fél millió műkincset, beleértve 468 000 festményt és szobrot, 1950-ig visszajuttattak jogos tulajdonosaiknak. Ezekben az időkben a németek jobbára csak mint nézők vettek részt a folyamatokban. 1948 nyarán azonban az Egyesült Államok a megmaradt készlet kezelésével Bajorország kormányzóját bízta meg, aki később a Bonnban székelő Külügyminisztériumnak adta tovább a feladatot. A minisztérium kárpótlási ügyekért felelős bizottsága három évi tanácskozás után azt a célt tűzte ki, hogy a kárpótlásnak az 1960-as évekig meg kell történnie. 1966-ban azonban a Német Szövetségi Köztársaság parlamentje elrendelte, hogy az arra alkalmas műkincseket kölcsön kell adni múzeumoknak és magas rangú kormányhivataloknak. Az ország minden részéből múzeumok képviselői válogattak a müncheni gyűjtőhelyen, és vitték el amiről úgy gondolták, méltó, hogy a gyűjteményüket gyarapítsa. Egyesek hivatalokat díszítenek, mint például a berlini kancelláriát, vagy épp német nagykövetségek épületeit a világ különböző pontjain. A bajor kormányzó, Josef Strauss 1987-ben egy Göring vonatáról származó perzsaszőnyegen fogadta Kelet-Németország antifasiszta vezetőjét, Erich Honeckert.

A kleptokrácia szakértői

A műkincsek többsége eredetileg olyan zsidó gyűjtők tulajdonát képezte, akik 1933 után pánikszerűen eladták őket, majd, ha tehették, elhagyták az országot. A műtárgyak egy részét azonban a nácik egyszerűen elkobozták, mielőtt jogos tulajdonosaikat a koncentrációs táborokba hurcolták.
A nácik által üldözött antifasiszta Konrád Adenauertől a háború után született Angela Merkelig Németország egyetlen kancellárja sem volt érdekelt abban, hogy lépéseket tegyen a nácik által elrabolt tárgyak eredeti birtokosaikhoz való visszajuttatására. Rajzok százai lapultak évtizedekig elzárva fémdobozokban, részben azért, hogy elrejtsék azokat a zsidó örökösök elől.
Amikor a német Spiegel magazin nekilátott a Harmadik Birodalom örökségének felkutatásához, a korábbi náci tisztek és adóhivatalnokok adásvételi szerződéseinek hosszú listáira bukkantak, melyekből kiderült, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és Bajorország az 1960-as és 70-es években számos, Hitler és Göring gyűjteményéből származó műkincset jóval áron alul értékesített.
A dokumentumok bizonyítják, hogy a háború után nemcsak a műtárgyak, hanem több magas rangú náci tiszt bajorországi luxusvillája is nevetségesen alacsony áron cserélt gazdát, annak ellenére, hogy a bevételt eredetileg a náci rezsim áldozatainak támogatására létrehozott speciális alapba tervezték utalni. Eklatáns példa a háború után Nürnbergben 20 év börtönbüntetésre ítélt Baldur von Schirach, a Hitlerjugend vezetőjének ingatlanja, amely hivatalos úton, rendkívül jutányos áron saját felesége birtokába került – ő 10 hónappal később 100 százalékos profitot szerezve adta tovább. Az eset, amely nem csak a mai törvények szerint minősül bűntettnek, egyáltalán nem volt egyedi. A Bajorországi Legfelső Számvevőszék azonban 1971-ig nem indított hivatalos vizsgálatot, sőt az adásvételeket több mint 20 évvel követő jelentésben is csak megjegyezte, hogy „még 1959-ben is jelentős volt az érdeklődés a közkedvelt fekvésű nagyméretű ingatlanok iránt”, valamint „egyetlen lefoglalt birtok esetében sem került sor nyilvános aukcióra”. Logikus, hiszen a náci rezsim áldozatainak érdeke fűződött ahhoz, hogy az ingatlanok a lehető legmagasabb áron keljenek el. A bevétel ugyanis az 1948-ban megalkotott bajor törvény szerint az Állami Kárpótlási Hivatalt illette volna.
Az 1950-es évek elején zsidó szervezetek panaszt emeltek Bajorország, valamint a regnáló Keresztény Szociális Unió ellen, mely szerint elhanyagolják és szándékosan hátráltatják a kárpótlások kifizetését. A közvélemény azonban nem sokat törődött a náci diktatúra áldozataival, hiszen a legtöbb ember komoly szükségek között élt. Sokan úgy érezték, a kormánynak először a német hadiözvegyeket kell támogatnia.
Hasonló mentalitás uralkodott a müncheni állami hivatalokban, ahol szép számmal dolgoztak a náci idők kollaboránsai. A festménygyűjteményt kezelő bajor állami hivatal 1953 és ’57 között kinevezett igazgatója, Ernst Buchner például ugyanezt a posztot töltötte be korábban is, 1945 előtt, bűnrészesként Hitler kleptokráciájában. Számos „szakértő” került kulcspozícióba a háború után azok közül, akik a 20. század legnagyobb rablásához már asszisztáltak. Az egyszer már ellopott műkincsek ismét az ölükbe hullottak. Nem csoda hát, hogy nem fűződött érdekük a tulajdonosok felkutatásához.