A Manning által még 2010-ben kiszivárogtatott, híres-hírhedt 39 perces videó egy 2007-es bagdadi eseményt örökített meg. Az Apache helikopterek pilótáinak nevetgélését is rögzítő felvételen látható támadás több civil áldozatot követelt, gyerekek is súlyosan megsérültek. A halálos áldozatok között volt két Reuters-tudósító is, mivel kamerájukat fegyvernek nézték. 2009-ben a katonai hírszerzés elemzőjeként az akkor 21 éves közlegényt ehhez hasonló beszámolók feldolgozására küldték Irakba. Munkája során részletes hadinapló-bejegyzésekkel találkozott, melyeket a fiatalember beszámolójában „korunk legjelentőségteljesebb dokumentumaiként” értékelt.
A védelem korábban azzal próbálta felmentetni Manninget a vád alól, hogy labilis lelkiállapotát figyelembe kellett volna venni, mielőtt ilyen munkakörbe helyezik. Manningben már 13 éves kora táján megkérdőjeleződött szexuális irányultsága, amelyre környezete többnyire elutasítással reagált, és ez a katonaságnál sem változott. Az arizonai Fort Huachuca bázison speciális ismereteinek köszönhetően olyan részleghez került, ahol „szigorúan titkos” és „minősített besorolású” dokumentumok biztonsági ellenőrzésén dolgozott. Állítólag már itt is megrovásban részesült, mikor munkahelyének működésével kapcsolatos videóüzeneteket osztott meg a YouTube-on barátaival. Mindez 2008-ban történt, de ilyen előzmények után sem féltek őt Irakba küldeni beosztott hírszerzési elemzőként.
Manning letartóztatására 2010 májusában került sor, miután számos minősített titkos információt szivárogtatott ki a WikiLeaks nevű portálnak. Elmondása szerint nem ezt a módszert kereste nézetei megosztására; amerikai lapokban publikálva „közéleti vitát akart indítani a hadsereg, és általánosabban a külpolitika és a diplomácia szerepéről”. Legelőször a Washington Postot kereste meg információival, de nem vették őt komolyan, a New York Timesnál pedig már az automata menünél feladta a harcot. Mivel az iraki bázison katonatársaitól elkülönítve dolgozott, csak online chatszobákban, idegenekkel társaloghatott. „Ez megadta a másokhoz való kötődés érzését, annak ellenére, hogy teljesen egyedül voltam” ‒ mondta a meghallgatáson.
Ezek az internetes viták vezették el végül egy „Nathaniel Frank” álnéven chatelő személyhez, aki feltételezése szerint talán maga Julian Assange, a WikiLeaks alapítója volt. A kétórás vita, majd a 2010 első hónapjaiban zajló beszélgetések és események folyamán végül is elkezdett a hatáskörét jóval meghaladó információkat kiszivárogtatni. Ezt Manning egyébként nem tagadja – az ellene felhozott huszonkét vádpontból tízben bűnösnek vallja magát. Mindemellett kitart ártatlansága mellett a terroristáknak (gyakorlatilag az al-Kaidának) nyújtott szándékos segítségnyújtásra és egyéb kapcsolatra vonatkozó vádpontokban, és határozottan cáfolja azt is, hogy bárki nyomást gyakorolt volna rá a katonai titkok megosztásában. Amennyiben a katonai ügyészség csak a Manning által elismert vádpontokban tudja elítélni őt, akkor is húsz év börtön várhat rá.
Annyi már most bizonyos, hogy a majdani büntetést máris csökkenteni kell – Manninget ugyanis ezer napot is meghaladó eddigi fogságából több mint kilenc hónapon keresztül olyan körülmények között tartották, ami miatt a bíró már korábban elrendelte a kiszabandó büntetés mérséklését. Fogva tartása alatt Manning egy kis cellában volt, napi 24 órás erős lámpafényben.
A katona perét minden bizonnyal hatalmas érdeklődés kíséri majd – tízezrekben mérhető azok száma, akik a szimpátián felül anyagilag igyekeznek támogatni őt a per során.
A legnagyobb meglepetést Bradley Manning támogatói számára az jelentette, hogy a vádlott lemondott az esküdtszék előtti tárgyalás jogáról, így egy, az ügyében eddig is kemény döntéseket hozó bírónő „kezébe került”. A bírónő eddig gyakorlatilag minden enyhítési kérést vagy eljárási hibát firtató kérdést elutasított. Manning védőügy-védje mégis az egyszemélyes bírói döntés mellett érvelt, kifejtve, hogy a katonai bírók pályájuk csúcsán állnak, nem törnek tábornoki rangra, nincs kinek megfelelniük. Ugyanakkor legtöbbjük – így a Manning ügyében ítélő Denise Lind bírónő is – már mindkét oldalon állt korábban, az ügyészi és a védői gondolkodást is jól ismeri. Amennyiben tehát egy kemény, de a végsőkig jogkövető bíró dönt védence sorsáról, az még mindig jobb, mint ha tizenkét dühös egyenruhást kell meggyőzni, akiknek társaik elvárása adott esetben fontosabb lehet a jogszerűségnél.
2013. 03. 08. (XVII/10)
