Barack Obama idén februárban tartott évértékelő beszédében hangsúlyozta: „biztos abban”, hogy sikerült elérni „a célt, az al-Kaida kemény magjának a legyőzését”. Az elnök újraválasztási kampányában is fontos üzenet volt, hogy – bár maradtak elszigetelt csoportok, akik fenyegetést jelentenek – a terrorizmus hulláma visszavonult, így nincs szükség többé a „terrorizmus elleni háborúra” sem. (A Bush-kormányzat által bevezetett fogalmat törölték is a politikai szótárból.) Oszama bin Ladent likvidálták, az iraki háború után lezárható az afganisztáni beavatkozás is. Ami biztonsági feladat maradt, azt a műholdak és a pilóta nélküli drónok képesek ellátni. A csökkenő terrorveszélyt a közvélemény számára a sokak által túlzónak ítélt biztonsági előírások fokozatos enyhítése jelezte: április végétől például újra fel lehet vinni kozmetikai vágóeszközöket az amerikai repülőgépek fedélzetére.
Az elmúlt hónapok tényei azonban nem támasztják alá ezt az optimista álláspontot: a bostoni robbantás 2001. szeptember 11-e óta az első terrortámadás volt civilek ellen amerikai felségterületen. Tavaly ősszel a líbiai Bengáziban fekvő konzulátus ostroma során életét vesztette Christopher Stevens nagykövet. 1979 óta ő volt az első szolgálatban lévő amerikai nagykövet, akit merénylet során meggyilkoltak. Az elkövetők mindkét esetben muzulmán dzsihádisták voltak.
Az Obama-doktrína azonban sem a líbiai, sem a bostoni merénylet után nem változott, annak ellenére, hogy az elkövetők mindkét esetben az al-Kaida ideológiáját vallották, és a bengázi támadók formálisan is kapcsolódtak a terrorszervezet hálójához. A tények és a kommunikált valóság közötti távolságot a kormányzat médiatechnikákkal igyekezett áthidalni: a líbiai támadást sokáig a Mohamed-ellenes videóval indokolták, Bostonban pedig abból indulnak ki, hogy magányos merénylők robbantottak.
A realitások próbáját jelenti Obama számára Szíria és Irán is. Az elnök többször is kijelentette: ha bebizonyosodik, hogy a szíriai polgárháborúban tömegpusztító fegyvereket vetettek be, az „teljesen megváltoztatja a játszmát”. Azóta több bizonyíték került felszínre arról, hogy Básár Asszad vegyi fegyvereket használt a lázadók ellen. A szaringáz és más idegmérgek bevetését ENSZ-vizsgálat és izraeli hírszerési adatok is megerősítették. Ennek ellenére a washingtoni kormányzat nem változtatott álláspontján, mondván, a tömegpusztító fegyverek használatáról szóló bizonyítékok „nem meggyőzőek”. Ez részben érthető, hiszen Obama el akarja kerülni az iraki fiaskót, amikor a beavatkozás után nem sikerült megtalálni Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereit. A kockázat azonban nagy, hasonlóan Iránhoz, ahol az elnök kötelezettséget vállalt arra, hogy a teheráni rezsim nem juthat atomtöltethez. Ez még nem történt meg, de sokan felhívják a figyelmet arra, hogy ez a tény hamis biztonságérzetet adhat, mert jószerivel csak az iráni vezetőkön múlik, mikor érik el a céljukat.
Kellemetlen fejlemény volt Obama számára az is, hogy áprilisban lemondott Szalám Fajjád palesztin kormányfő, akit az elnök nemrég jeruzsálemi beszédében „igazi békepartnerként” ajánlott az izraeliek számára. Fajjád döntésében a „békefolyamat megrekedése” semmilyen szerepet nem játszott – a Fatahon belüli ellentétek miatt távozott posztjáról, amelyre szóló megbízatása egyébként már évekkel ezelőtt
lejárt –, az amerikai média egy része mégis Izraelt hibáztatta, mondván, „nem adták meg Fajjádnak azt a bizalmat, amit megérdemelt volna”.
Az amerikai médiamarketingben Steve Jobs vezette be a „valóságtorzító mező” fogalmát. Az Apple néhai guruja gyakran tényként beszélt egy olyan alternatív valóságról, amelyben az általa elképzelt törvényszerűségek működnek, függetlenül a jelen tényeitől, fejlettségi szintjétől. Ám míg egy innovátor ezt szabadon megteheti, a politikus számára veszélyes lehet az alternatív valóság, különösen, ha emberéletekről van szó.
Ezzel szemben például Izraelben egyre kevesebben fogékonyak a politikai „valóságtorzításra”. Mint Caroline Glick, a Jerusalem Post vezető publicistája írja, az intifáda és az öngyilkos merényletek elfújták a nyugati vezetők és baloldali izraeli politikusok által erőltetett illúziókat, amelyek azt sugallták, hogy a tényektől és a másik féltől függetlenül lehetséges „békét kötni, ha eléggé akarjuk”. Szalám Fajjád után sem hullatnak könnyeket, mert a volt palesztin kormányfő ugyanúgy folyósította a támogatást a terroristák családjai részére, mint elődei. Glick szerint a politikai-ideológiai illúziókkal és az ebből fakadó hamis elvárásokkal szemben a józan realitás és a kreatív munka a gyógyszer. Amióta Izrael ezt a terápiát alkalmazza, az ország lakói elégedettebbek. És ez az állítás nem illúzió: egy friss nemzetközi felmérés szerint a 65 éves Izrael lakói – minden nehézség ellenére – a világ egyik legboldogabb társadalmát alkotják.
2013. 04. 26. (XVII/17)
