A tragédiában, amely Banglades eddigi legszörnyűbb ipari balesetének számít, közel kétezren megsérültek, az áldozatok száma pedig meghaladja a négyszázat. Legutóbb tavaly novemberben történt hasonló szerencsétlenség, amikor egy gyártűzben száztizenketten vesztek oda.
A mostani gyáromlásban több civil is segítette a mentőalakulatok munkáját. Ilyen volt Didar Hossain is, aki szerdán éppen akkor érkezett a Rana Plazával szemközt található munkahelyére, amikor a ruhagyár összeomlott. A heti negyvenöt dollárt kereső, kétgyermekes családapát péntek estére már igazi hősként ünnepelték, mivel több mint harminc embert hozott ki a romok alól. Az egyik túlélőt, egy fiatal lányt csak úgy tudott megmenteni, hogy amputálta a lány romok alá szorult kezét. A helyszínen várakozó egyik orvostól kapta meg hozzá az instrukciókat, az injekciót és a sebészkést. Az orvos nem mert bemenni a romok közé. „Én is féltem bemenni, mert az épület bármikor tovább omolhatott, de tudtam, hogy ha csak egy embert meg tudok menteni, már akkor megérte.” Hossain végül négyórás „műtéttel” szabadította ki a szerencsés Annát a romok alól.
Több happy enddel végződő történet is volt a tragédiák mellett: egy huszonhat év körüli nő például a romok alatt szülte meg kisfiát, aki épségben jött világra. Szerencsére hamar rájuk találtak, de a köldökzsinórt a romok körül várakozó nőknek kellett elvágniuk.
Közel negyvenen rekedtek egy harmadik emeleti helyiségben, amely a csodával határos módon nem omlott teljesen be. Egyikük volt a huszonegy éves Merina Khatun, aki a varrógépekkel dolgozott. „Épp ott voltam a harmadik emeleten, amikor a plafon hirtelen leszakadt. Megpróbáltam kiszaladni, de már nem tudtam kijutni. Gyorsan leültem a földre egy nehéz gép mellé, ami felfogta a lehulló gerendákat és megmentette az életemet. Többen ott rekedtünk élve, de volt mellettem egy hulla is.” A többnapos várakozás sokakat megviselt. „Voltak, akik a saját vizeletüket kezdték el inni. Az egyik kolléganőmnek pedig megbomlott az elméje: egy idő után elkezdett harapdálni és kiabálni, hogy vigyem el a fiához.” A rendkívüli helyzetben a technika sem segített. „A mobilom hiába volt velem: nem volt hálózat. Az első három nap még öntudatomnál voltam, de a negyediken elvesztettem az eszméletemet.” A mentők végül rátaláltak Merinára, és mivel egyéb sérülése nem volt, rövid kórházi tartózkodás után kiengedték.
„Igazi csodák történtek, de egyben hatalmas tragédia is ez – nyilatkozta Dhaka helyettes körzeti rendőrfőnöke – Miközben a mentőalakulatok átfésülték az épületet, kiáltásokat hallottak a romok alól. A túlélők közül sokan nagyon legyengültek már addigra, mivel közel 72 óráig étlen-szomjan voltak a 35 fokos melegben.” A mentés egyik vezetője így számolt be: „Lyukat kellett fúrnunk, hogy hozzájuk férjünk. Először vizet, ételt és oxigént juttattunk be nekik.”
A mentőmunkások nem voltak teljesen felszerelve az akcióra. Sokan mindössze bőrszandált és pólót viseltek, még védősisakjuk sem volt, védőcsizmákról nem is beszélve. Bár a mentés során volt néhány fényszóró is, a túlélők keresése nagyrészt úgy zajlott, hogy hosszú vezetékekről lógó villanykörtéket eresztettek a sötéten tátongó üregekbe, és így kutattak életjelek után.
A tragédiának azonban már voltak előjelei. Az épületen komoly repedések jelentek meg, amelyek miatt egy mérnök még előző nap megszemlézte a gyárat. Elmondása szerint a helyzet annyira egyértelmű volt, hogy ő maga is pánikszerűen hagyta el az épületet, és figyelmeztette a tulajdonost: ne engedje be másnap a dolgozókat.
Az ügy kapcsán a rendőrség letartóztatta három ruhagyár tulajdonosát, valamint két mérnököt is. A Rana Plaza tulajdonosa, Mohammed Sohel Rana viszont menekülőre fogta, de végül a határon őt is elfogták. A hatóságok azt állítják, hogy ők már a tragédia előtt egy nappal elrendelték az épület kiürítését, ám a gyárak nem vették ezt figyelembe, és másnap ugyanúgy kinyitották kapuikat. Az egyik miniszter szerint az egész Rana Plaza eleve engedély nélkül épült.
Banglades ruházati ipara a világon a legnagyobbak közé tartozik, és az olcsó munkaerőt a nyugati vállalatok igencsak kihasználják. Emiatt az iparágat sok kritika is éri, elsősorban a rendkívül alacsony bérek és a gyakran kifejezetten veszélyes munkakörülmények miatt. Bár a kormány 2010-ben a minimálbért felemelte havi 15 angol fontnyi összegről 25 fontra, ez még mindig nagyon alacsony, ráadásul sok alvállalkozó még ennyit sem hajlandó fizetni.
A munkások közül többen rámutattak: a vezetők megfenyegették a dolgozókat, hogy aki nem megy be a gyárba, nem kap majd fizetést. „Sokan nem akartak bejönni az épületbe, úgyhogy vitába is keveredtünk a munkafelügyelőkkel.” Végül azonban azt a választ kapták, hogy a tulajdonos átvizsgáltatta az épületet, és semmi veszélyeset nem találtak.
Bangladesben százezrek kénytelenek vidékről a nagyvárosokba vándorolni, hogy valamilyen munkát találjanak. Az olcsó divatholmik árát valójában ők fizetik meg, nem ritkán az életükkel.
A jogvédő szervezetek szerint viszont a fogyasztóknak és a kiskereskedőknek is felelőssége, hogy ez a helyzet hosszú távon fennmarad-e. Ugyanakkor a szövevényes beszállítói hálózat miatt sokszor maguk a kiskereskedők sem tudják, honnan is származik az áru, a fogyasztók pedig gyakran kényszerhelyzetben vannak, ha szinte nem is lehet etikus módon gyártott ruhaneműt kapni az üzletekben. Az American Research Group legfrissebb felmérése mégis szomorú képet mutat a vásárlókról: nagyobb részüket még e tragédiák után is jobban érdekli a fazon és az ár, mint az, hogy hol és milyen körülmények között készült a ruhájuk.
Közben pedig tovább folytatódnak a lázas építkezések Dhakában, habár még a miniszterelnök is elismerte, hogy az új épületek kilencven százaléka nemhogy a nemzetközi, de még a helyi követelményeknek sem felel meg. Márpedig Bangladesben gyakoriak a földrengések, és a pesszimistább elemzők szerint egy újabb a közeljövőben már nagyon esedékes.
2013. 05. 03. (XVII/18)
