A „demokratikus puccs” hullámai

Az olajmonarchiák nem is leplezik elégedettségüket Murszi bukása nyomán, hiszen úgy látják, ezzel az iszlamisták nyomása enyhült az egész térségben. Egy éve úgy tűnt, hogy az „arab tavasz” dominója megállíthatatlanul eléri az autokrata arab uralkodókat is. Megingott az emírségek, valamint a jordániai és a szaúdi uralkodók pozíciója, és ha az egyiptomi Muzulmán Testvériség kormánypozícióban sikeres és népszerű marad, a modellt más országokban is átvették volna.

Ebben bízott Törökország is, így nem véletlen, hogy Murszi bukása után a török vezetők azonnal elítélték a hadsereg beavatkozását, „mocskos puccsnak” nevezve az eseményeket. Erdogan hangosan bírálta az európai vezetők „kettős mércéjét”, mondván, a nyugat csak szavakban áll ki a demokrácia mellett. „Nincs olyan, hogy demokratikus puccs – nyilatkozta Erdogan. – Az Európai Unió saját értékeit hagyta figyelmen kívül, amikor nem nevezte puccsnak a katonai puccsot. (…) Igen, Murszi követett el hibákat, de vajon vannak-e hibátlan vezetők?” – tette fel a költői kérdést a török miniszterelnök, aki nyilvánvalóan arra utalt, hogy Brüsszel elítélte a kormányerők fellépését a júniusi utcai tüntetések résztvevőivel szemben, miközben szó nélkül hagyta egy szabad választáson hatalomra jutott vezető eltávolítását a hatalomból.

Erdogan szoros szövetségesének tekintette Murszit, aki a mérsékelt politikai iszlamizmus modelljét és a hadsereg megfékezését választotta, azt az utat, amelyen Törökország is haladt az elmúlt évtizedben. A két vezető érdekei a szíriai polgárháború ügyében szintén egybeestek. Erdogan rég-óta igyekezett rávenni Washingtont és Brüsszelt, hogy aktívan lépjen fel Basár al-Asszad ellen. Amikor végül néhány hete Barack Obama bejelentette, hogy az Egyesült Államok kész fegyverrel támogatni a szíriai lázadókat (amit utóbb a kongresszus megvétózott), Erdogan és Murszi együttesen üdvözölték a döntést. Az egyiptomi elnök úgy érezhette, hogy eljött a Muzulmán Testvériség órája, és megszabadulhatnak a síita Irán és a Hezbollah által támogatott Asszadtól. (Izraelben nem kis elégedettséggel nyugtázták azt, hogy két legerősebb szomszédos ellenségük egymás ellen harcol Szíriában: a Hezbollah a damaszkuszi rezsim oldalán, míg a Testvériség palesztin szárnya, a Hamasz a lázadók mellett.) Murszi számítása azonban enyhén szólva nem jött be, és mint kiderült, a sokszor leírt diktátor, Asszad is túlélte a hatalomban.