Pusztuló gyártelepek, elhagyott lakóházak, elnéptelenedett belváros látványát nyújtja manapság az amerikai autóipar bölcsőjeként számon tartott Detroit, vagy ahogy az amerikaiak viccesen hívják: Motown (a ’motor’ és a ’város’ angol megfelelőinek összeolvasása – a szerk.). Idén tavasszal már „önkormányzati szükségállapotot” hirdettek a városban, és élére válságmenedzsert neveztek ki, Kevyn Orr személyében. A Huffington Post szerint azonban e-mailekkel bizonyítható, hogy mind Orr, mind a vele dolgozó jogász már akkor azon a véleményen voltak, hogy Detroitnak mielőbbi csődvédelemre volna szüksége, és nem egy központi megmondó emberre, ám politikai játszmák miatt (az állam vezetése demokrata, míg a városé republikánus) Orr mégis Detroitba költözött – nem kevés feszültséget okozva ezzel maga és a „bábvezetővé” tett helyi polgármester, Dave Bing között. Végül azonban ő sem tudott megegyezni a hitelezőkkel, közöttük a szakszervezetekkel, akik nem voltak hajlandóak kevesebb mint 10 penny/dollár alapon rendezni a fennálló tartozásokat, vagy lemondani a szociális juttatások egy részéről.
A mostani kérelem indoklásában Rick Snyder kormányzó azt írta: a csődvédelem számukra a „végső menedék” és az egyetlen járható út, amely kivezethet a város évtizedek óta tartó lejtmenetéből. „Ezzel a döntéssel letettük Detroit újjáépítésének és növekedésének első alapkövét.” Detroitnak – úgy tartják – már gyakorlata van az „újjászületésben”. Az 1701-ben, még francia szőrmekereskedők által alapított város mottója latinul így hangzik: „Superamus Meliora; Resurget Cineribus”, azaz „Bízunk a jobb sorsban; Hamvaiból fel fog emelkedni”.
Az ötvenes években Detroit lakossága 1,8 millió fő körül volt, majd az ezredfordulóra megfeleződött, és 2000 és 2010 között további mintegy 250 ezer embert veszítettek. Az itt élők száma ma már alig haladja meg a 700 ezer főt: az Egyesült Államok ötödik legnagyobb városából mára már csak a 18. lett. A fekete bevándorlást fehér exodus kísérte – emlékeznek meg a folyamatokról az amerikai lapok –, így Detroit lakosságának 83 százaléka ma is afroamerikai. Az ötvenes évek óta tartó urbanizációs folyamat részeként gyakorlatilag azok a legrosszabb adófizetők maradtak a városban, akiknek a legtöbb közszolgáltatást kellett biztosítani. Így az adóbevételek csökkenni kezdtek, elharapózott a bűnözés, miközben az infrastrukturális és munkaerőköltségek változatlanok maradtak.
A nagyvárosban ma már alapvető dolgokra sincs pénz, a lakosság 36 százaléka pedig ma is a létminimum alatt él. Detroitban jelenleg a közvilágítás 40 százaléka nem működik, és a helyi rendőrség is átlagban 58 perc után reagál egy helyszíni riasztásra. 2013 első negyedévében csak a mentők harmada működött, miközben a gyilkossági statisztika a legrosszabb volt az elmúlt évtizedekben. Ennek tetejébe pedig a Forbes magazin évente megrendezett versenyében Detroit idén elnyerte „az Egyesült Államok legnyomorúságosabb városa” címet is.
„Valami nem stimmel” – állították sokan és viszonylag rég-óta Detroitról. Aki itt élte le az életét, vagy akár csak néhány éve költözött a városba, már tapasztalhatta a „diszfunkcionalitás” jeleit. Házat vásárolni 500 dollárért, olcsó, de óriási loft lakásokban lakni munkáltató által fizetett lakbérrel... Jól hangzik, de azért túl szép, hogy igaz legyen. Az itt élők többsége már csak rezignáltan vette tudomásul a legújabb fejleményeket.
Sokan próbálják viszont most kívülről megfejteni Detroit hanyatlásának a titkát. A Huffington Post Chicagóhoz és Philadelphiához hasonlítja a szerencsétlenül járt várost. Douglas Massey, a Princeton Egyetem szociológiaprofesszora szerint míg a fekete-fehér szegregáció máshol nem okozott ekkora visszaesést a befektetésekben, Detroitban rendre elmaradtak a beruházások. A szegregáció és a népességcsökkenés együttes következménye lett, hogy az ingatlanok értéke csökkent, az adóbevételek pedig elmaradtak. Detroit izolált várossá vált.
Míg egyesek szerint az évtizedek óta tartó „félremenedzselés” a bajok kizárólagos okozója, Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász úgy látja, hogy Detroit a „piaci erők áldozatává is vált”. „Sokan szeretnék azt hinni, hogy Detroit bukásának oka egyszerűen a költségvetési felelőtlenség és a fösvény közszféra. De nem az” – írta a The New York Times hasábjain. Krugman szerint az acélgyártás központja, Pittsburgh most azért élheti reneszánszát – Detroittal ellentétben –, mert itt a metropoliszban kínált munkalehetőségek több mint fele az ipari negyed szoros vonzáskörzetében maradt. Ez az arány Detroit esetében sokkal kisebb. A városban foglalkoztatott munkaerő lassan, de biztosan redundánssá vált. Megjelent a külföldi gyártó konkurencia, az amerikai gazdaság egészében felértékelődtek a szolgáltatások, és a becsületes, helyi kékgalléros munkások „rossz időben, rossz helyen” ragadtak – fejtette ki Krugman.
A csődvédelmet Detroit az Egyesült Államok törvénykönyvének sokat emlegetett 9. fejezete alapján kérte. A városnak most a törvények értelmében igazolnia kell azt is, hogy mindezt a valóban „nagyon súlyos és politikailag kezelhetetlen pénzügyi helyzet” indokolta. A védelem megítélése viszont hosszú és bonyolult procedúra, és nagyban különbözik a vállalati csődök rendezésétől. Nem is sokan értik pontosan, tekintve, hogy igen ritka. 1980 és 2010 között mintegy 239 ilyen kérvény született az Egyesült Államokban, 2010 óta pedig összesen 36. A nemleges válasz lehetősége pedig fennáll: Idaho 2011-es csődkérelmét elutasították (5,4 milliárd dollár adósság), csakúgy, mint tavaly tavasszal a pennsylvaniai Harrisburgét (300 millió dollár kifizetetlen számla). Az pedig – szakértők szerint – igen ritka, hogy az amerikai szövetségi kormány maga kimentsen egy államot vagy várost a pénzügyi válságból. Egyedül New York kapott szövetségi hitelt az 1970-es években, még a Ford-kormányzat alatt.
Ha viszont a bíróság elfogadja a kérvényt, Detroit védelmet nyer a hitelezőivel szemben legalább addig, amíg el nem készítenek egy adósságrendező akciótervet. Ennek következtében lehetővé válik a városi ingatlanok eladása, illetve lehetőség nyílik a rossz kötvényekbe történt befektetések kompenzálására is. Ez a terv, magától értetődően, kitér majd az adósságok visszafizetésének ütemére, rendjére is, ami nem feltétlenül lesz a kifizetésre várók ínyére, beleértve a helyi nyugdíjasokat és alkalmazottakat is – lévén, hogy praktikusan ők is a város hitelezői jelen pillanatban.
Detroit legnagyobb vesztesei az a mintegy 30 ezer jelenlegi és egykori munkás, akiknek kifizetetlen nyugdíja és egészségügyi juttatásai most mintegy 9 milliárd dollárt tesznek ki. A The New York Times által megkérdezett helyi nyugdíjasok joggal aggódnak a megtakarításaik miatt: éves nyugdíjuk – átlagosan 19 ezer dollár – eltűnne, amennyiben Kevyn Orr terve megvalósul a bíróságon. „Van problémája Detroitnak? – teszi fel a költői kérdést a 76 éves nyugdíjas rendőr őrmester, William Shine. – Minden bizonnyal. Én okoztam ezt a problémát? Nem hinném. Ők ígértek nekem valamit, és én is ígértem nekik valamit cserébe. Én megtartottam a szavamat. Ők viszont most ki akarnak bújni alóla” – folytatta eszmefuttatását az újságíró kérdésére.
A csődeljárás áldozatává válhat még a város igen értékes művészeti gyűjteménye is. A mintegy 2,5 milliárd dollár értékű, 60 ezer darabos (köztük számos Van Gogh és Matisse) kollekció is könnyen kalapács alá kerülhet – sokak szerint méltatlanul. Miután ezeket a darabokat hajdanán a város pénzén vásárolták meg, egyes jogi vélemények szerint eladás helyett „közgyámság” alá kellene helyezni azokat. Egyelőre azonban még nem tudni, hogy a hitelezők szava vagy ezek az érvek lesznek majd erősebbek.
A teljes csődeljárás évekig is eltarthat, Dave Bing polgármester pedig jó esetben is bukott politikusként távozhat a porondról. Újraválasztáson – már korábban eldöntötte – biztosan nem fog indulni.
2013. 07. 26. (XVII/30)
