Noha az Egyesült Államok elnöki hivatalának szóvivője, Jay Carney szerint a legnépesebb arab országban nem katonai puccs történt, nehéz másnak nevezni a hadsereg hatalomátvételét, majd a legitim elnök letartóztatását. Mohamed Tawfik, Egyiptom egyesült államokbeli nagykövete a Foreign Policy számára adott exkluzív interjújában szintén azt nyilatkozta, hogy nem a hadsereg volt a kezdeményező, hanem „népi felkelés” történt Egyiptomban. Az egyiptomi nép szerinte megtette a választását, és országszerte mintegy tízmillióan vonultak az utcákra az ország nagyvárosaiban Murszi ellen tüntetni.
A Muzulmán Testvériség azonban nem a megfelelő következtéseket vonta le a nagykövet szerint, és az elnök nem mondott le, hanem mobilizálta támogatóit, és a konfliktus a két tábor között kiéleződött. A diplomata szerint a szituációban a hadsereg nem tehetett mást, mint hogy beavatkozott. Annál is inkább, mert az események kapcsán Kairóban az erőszakos bűncselekmények száma is meredeken megemelkedett: a Tahrír téren a nők ellen elkövetett nemi erőszak néhány nap alatt százas nagyságrendet öltött. Sokszor késekkel, láncokkal, botokkal támadnak a nőkre, akiket a hatóságok fel is szólítottak, hogy kerüljék a tömegrendezvényeket.
A hadsereg főparancsnoka, Sziszi tábornok Murszi elnökkel szembeni fellépésének egyes források szerint sokkal prózaibb motívuma van a „nép akaratánál” – tudniillik Murszi már éppen el akarta távolítani a védelmi miniszteri posztjáról. Miközben az „arab tavasz” Egyiptomban meghozta az első, szabad választásokat, és azzal a legszervezettebb politikai erő, a Muzulmán Testvériség győzelmét, az elnök, Mohamed Murszi olyan állapotban vette át az államot, amely jóformán lehetetlenné tette annak irányítását.
Az egyiptomi politikai jellegű blogokban sokan kifejezték csalódottságukat Murszi kormányzásával kapcsolatban, mivel az képtelen volt kezelni az észak-afrikai ország mély társadalmi problémáit, a nyomort és a korrupciót. Noha az előző forradalom idejét, amely Mubarak bukását, majd Murszi hatalomra kerülését hozta, sokan katartikusan élték meg, az első demokráciaélmény eufóriája után sokan kiábrándultak az új elnök politikájából: a társadalmi ellentétek mélyültek, mint ahogy a keresztények és a muszlimok közti vallási konfliktus is. Ennek eredményeként az egyiptomi kopt közösségek helyzete drámaian romlott. Kamal Iszhak Faríd kopt kutató szerint történelmi pályafutásuk – hacsak csoda nem történik – ebben az évszázadban véget ér az alacsony gyermekvállalási kedv, az üldözések kiváltotta migráció és az iszlám felvétele miatt.
Az egyiptomi helyzet ellentmondásos politikai fejleményei az európai demokráciafelfogás szerint nehezen értelmezhetőek, mert egy egyszerű többséggel közvetlenül megválasztott, legitim elnököt távolítottak el az ország éléről katonai eszközökkel, ugyanakkor az iszlamista rezsimet sem nevezhetjük európai értelemben demokratikusnak, hiszen az alapvető szabadságjogok tiszteletével erősen szembemegy a saría jogrendjét alapul vevő alkotmány.
Ellentmondásosak az események is, amelyek az elnök leváltása körül történtek. A hadsereg a hivatalos verzió szerint a támadó tüntetőkre nyitott tüzet, utóbbiak szerint azonban a Köztársasági Gárda az imádkozó békés demonstrálókra lőtt rá. Ennek során több mint ötvenen meghaltak, a sebesültek száma meghaladta a háromszázat. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül a Muzulmán Testvériség intifádára történő felszólítása sem, amelyet a katonai hatalomátvétel után hirdettek meg.
Hasonlóan ellentmondásos a szólásszabadság kérdése is az országban: a Reuters értesülései szerint az al-Dzsazíra szerkesztőségének öt tagját előállították, és a csatornának megtiltották az országból történő műsorszórást, továbbá a hatóságok bezártak további két iszlamista csatornát is. Ugyanakkor a Gulsnews.com arról írt, hogy az al-Dzsazíránál huszonkét munkatárs az objektivitást hiányolva mondott fel a katari csatornánál, mivel a vezetőség azt várta el, hogy a Muzulmán Testvériséget előnyösebb színben tüntessék fel.
Adli Manszúr ideiglenes államfő a hét közepére elkészítette ugyan a politikai helyzet konszolidálásának ütemtervét az átmeneti időszakra, a jövő februárra tervezett választásokig, azonban azt sem a Nemzeti Megmentési Front elnevezésű szekuláris ellenzéki tömörülés, sem a szalafita an-Núr, sem az iszlamisták – élükön a Muzulmán Testvériséggel – nem hajlandók elfogadni. Noha voltak elemzők, akik a katonai hatalomátvételtől az egyiptomi helyzet rendeződését várták, félő, hogy az ország egy Szíriához hasonló polgárháborús helyzetbe csúszhat bele: a társadalmi megosztottságon túl ugyanis az ország vezetőinek a Sínai-félszigeten élő beduin lázadók több ezres létszámával is szembe kell néznie, akik között iszlamista fegyveresek is rejtőznek, és egyre gyakrabban hajtanak végre rajtaütéseket a biztonsági erők ellen.
2013. 07. 12. (XVII/28)
