A demokratikus átalakulás arab mintáját várták Nyugaton a 11 millió lakossal rendelkező Tunéziától, ahol 2010 végén az úgynevezett jázminos forradalom kirobbant. Az események közvetlen elindítója egy 26 éves szegény utcai árus volt Szidi Búzidban, aki kilátástalan helyzete és a hatóságok megalázó bánásmódja miatt felgyújtotta magát a helyi önkormányzat épülete előtt. Később belehalt sérülésébe, temetése pedig tömegtüntetésekbe torkollott, annak ellenére, hogy Tunézia akkor Észak-Afrika legstabilabb és leggazdagabb országának számított. Az elszabadult indulatok miatt lemondott Zín el-Ábidín ben Ali elnök, aki 1987 óta volt hatalmon a Maghreb-országban, és a tunéziai fejlemények indították el az „arab tavasz” néven elhíresült felkeléshullámot.
De a várva várt pozitív változás, ahogy más arab országokban, Tunéziában is elmaradt. Az emberek egy része az Ennahda (újjászületés) iszlamista pártban csalódott a legjobban, amely a 2011 októberi választásokon került hatalomra két szekuláris párttal koalícióban. A párt egyébként ideológiailag kötődik az egyiptomi Muzulmán Testvériséghez. Sokan azt látják, hogy sem a gazdasági, sem a politikai életben nem tapasztalható javulás a felkelés óta, az iszlamisták „elődjükhöz hasonlóan azt teszik, amit akarnak”.
A kilátástalanság egyik fellegvára éppen az arab tavasz „bölcsője”, Szidi Búzid. Az itt élők továbbra sem találnak munkát, még egyetemi diplomával sem. A közelben fekvő Kasszerine-ben is hasonló a helyzet: a fiatalok szerint még mindig egyszerűbb nekik lopni, mint álláshoz jutni. Utolsó reményként többen Európába menekültek. Közülük néhányan idősebb európai nők házassági ajánlatát elfogadva jutottak ki az országból, és várnak például olasz állampolgárságra.
Az észak-afrikai ország 2010 óta most éli legsúlyosabb politikai válságát. A krízis azzal jutott a mélypontjára, hogy július 25-én Mohamed Brahmi baloldali politikust (képünkön) lelőtték a háza előtt, Tunisz külvárosában. Nem ő volt az egyedüli ellenzéki politikus idén, aki gyilkosság áldozata lett. Sokri Belaiddel fél évvel korábban, szintén a lakása előtt végeztek. Mindkét férfi egyébként a politikai iszlám bírálója volt. A tunéziai belügyminisztérium annyit már kiderített, hogy a két politikust ugyanazzal a fegyverrel ölték meg. A gyilkosságoknak hivatalos információk szerint 14 gyanúsítottja van, akik a Maghreb al-Kaidájával állnak kapcsolatban.
Az úgynevezett jázminos forradalom óta többször is előfordultak utcai demonstrációk, februárban például tömegek tüntettek Belaid meggyilkolása után, aminek következtében az akkori miniszterelnök lemondott hivataláról. Brahmi megölése szintén tüntetések hullámát indította el. Már aznap több ezren demonstráltak a kormány ellen, ugyanazon a helyen, ahol 2011 elején ben Ali rezsimje ellen tiltakoztak. A világi ellenzék azzal vádolta az Ennahdát, hogy nem lépett fel erélyesen a szélsőséges iszlamistákkal szemben. Emellett azt is felrótták a hatalmon lévőknek, hogy a megválasztott nemzetgyűlésnek az volt a feladata, hogy egy éven belül felvázolja az új alkotmányt, ez azonban még mindig nem történt meg. Az ellenzéki pártok – amelyek közül a nemrég alakult Nida Tunesz (Tunézia felhívása) nőtte ki magát a legjelentősebbé – ezért egy technokratákból álló kormány felállítását követelik.
Az Ennahda azonban nem hagyja magát: ők is felvonultatták híveiket, többször is. A technokrata kormányról pedig hallani sem akarnak, hanem egy széles körű egységkormány megalakítását javasolják, és ragaszkodnak pozíciójukhoz, mondván, a választásokon ők kapták a legtöbb szavazatot.
A két oldal közötti szakadék miatt több elemző az egyiptomi forgatókönyv megismétlődésétől tart Tunéziában. Az igaz, hogy a két ország között vannak hasonlóságok (például, hogy iszlamista pártok kerültek hatalomra), de a tunéziai politikusok nem győzik hangsúlyozni a különbségeket. Tunézia egykori francia gyarmatként szekuláris tradícióval is rendelkezik, a hadseregre pedig nem jellemző az olyan politikai szerepvállalás, mint Egyiptomban. Itt a szakszervezetek számítanak komoly politikai tényezőknek, ők azok, akik eddig is tömegeket tudtak az utcákra vezényelni. Houcine Abassi, a legbefolyásosabb és legnagyobb szakszervezet, az UGTT vezetője azonban elutasít minden párhuzamot az egyiptomi Abdel Fattah al-Sziszi tábornokkal, és leszögezte, hogy szervezetének nincsenek tankjai, sem pedig katonai ambíciói. Azt viszont nem tagadják, hogy oroszlánrészt vállalnak a kialakult politikai válság felszámolásában: közvetíteni próbálnak az ellenzék és az Ennahda között. Abassi az iszlamista párt elnökével, majd az ellenzékkel is tárgyalt a héten. A két szembenálló oldal vezetője pedig beszámolók szerint a múlt héten Párizsban találkozott. A válságtanácskozásokon azonban egyelőre nem közeledtek az álláspontok, így továbbra is bizonytalan, mi lesz Tunézia sorsa.
A káosz és a válság viszont a szélsőségek táptalaja a térségben: az iszlamista milicisták az utóbbi időben egyre aktívabbak Tunéziában. Az emberek csalódottságát pedig a szalafisták használják ki, akiknek sikerült befolyásukat megerősíteni országszerte. Beszámolók szerint egyre többen vallják magukat elkötelezett iszlámhívőnek. Tuniszon kívül például kevés olyan nőt látni, aki nem visel fejkendőt, a munasztíri egyetemen pedig azt is elérték, hogy az intézmény étkezőjében elkülönítsék a nőket és a férfiakat.
2013. 08. 23. (XVII/34)
