Kicsi nő nagy IQ-val a világ tetején

Sokak szerint nem éppen a véletlen műve, hogy a bejelentést pont a költségvetési és adósságplafonról szóló viták kellős közepére időzítették. (Lásd erről bővebben keretes írásunkat.) Janet Yellen kinevezése kiszámíthatóságot üzent a piacoknak és a befektetőknek: az S&P 500-as amerikai határidős index például 0,3 százalékkal emelkedett a hírre.
Ahogy arról már augusztusban is írtunk (Jegybankelnök kerestetik! Hetek, 2013. augusztus 16.), az utolsó körre két várományosa maradt az elnöki széknek: Lawrence Summers egykori pénzügyminiszter és Janet Yellen, aki jelenleg is a Fed dolgozója. A sajtóból akkor úgy tűnt, talán többen tartják Yellent a végső befutónak, habár a vissza-visszatérő „nőfaktor” miatt nem sokan bocsátkoztak explicit jóslatokba. Miután a pénzügyi világban, és különösen a központi bankok felső vezetésében igen kevés nő található, sokan nem tartották valószínűnek, hogy pont a világgazdaság legfontosabb intézményének irányítását bízzák egy asszonyra. És mégis.
Nem csoda hát, hogy éppen Christine Lagarde, az IMF igazgatója üdvözölte elsők között a hírt, és örömét fejezte ki, hogy most már „nem érzi magát annyira egyedül”. (A világ 177 jegybankelnökéből mindössze 17 nő, de egyikük sem a legfejlettebbeket tömörítő OECD-tagországokban dolgozik. Korábban kedvezőbb volt a helyzet: 1993-ban még a finn, az osztrák és a lengyel nemzeti bank élén is nő állt, de mára ők is „eltűntek”. Úgy látszik viszont, hogy a politikában ennél könnyebb érvényesülni, a pénzügyminiszterek között ugyanis négy nő is van az OECD-országokban – írta a Washington Post.) A Bloomberg hasábjain egy férfi elemző is hasonló okokból örvendezett: „Ma végre biztonságban érzem a lányom gazdasági jövőjét. Sőt azt is elmondom neki, hogy ha felnő, megvan az esélye arra, hogy a pénzügyi szféra legbefolyásosabb embere legyen.”

Remény és változás

Angolszász újságírók szerint Obama számára Yellen személye „a remény és a változás” megtestesítője, szemben Summersszel, akit a „minden marad a régiben” jelmondattal azonosítottak. A döntést talán megkönnyítette, hogy Summers szeptember közepén önként visszalépett, az elnöknek címzett levelében pedig ezt azzal indokolta, hogy jelölése „nem szolgálná sem a Fed, sem Washington, sem a lassan talpra álló gazdaság érdekeit”. Ha figyelembe vesszük, hogy ő jelenleg az egyik jelentős amerikai piaci hitelező, a Citigroup tanácsadójaként dolgozik, talán valóban kevésbé szorosan tartaná a kezét a bankok ütőerén, mint az kívánatos volna. (Azonban korrekt magatartását tanúsítja, hogy magánszférabeli munkásságát a jelölési procedúra idejére szüneteltette.)
Ahogy arról az USA Today is megemlékezett: Janet Yellennek – Bernankéval karöltve – kulcsszerepe volt a „mennyiségi könnyítés” (QE, quantitative easing) elnevezésű program megalkotásában, aminek éppen harmadik hullámát (QE3) éli meg az amerikai gazdaság. Éppen ezért az elemzők most úgy gondolják, nem kell attól tartani, hogy a „pénzesőnek” hirtelen vége szakad, hanem folytatva az eddigieket, a kivezetés fokozatos és kiszámítható lesz.
A kinevezés miatt fanyalgók is legfeljebb annyit tudtak kiemelni, hogy Yellennek kemény dolga lesz a helyi Fed-erőkkel, mivel a következő egy-másfél évben az egész garnitúra cseréje várható. A döntés üdvözlői közül viszont sokan kiemelik, hogy Yellen minden elődjénél felkészültebb szakmailag, ami nem pillekönnyű kijelentés, végigtekintve az elmúlt harminc év névsorán: Volcker, Greenspan, Bernanke. De tény, hogy Yellen nagyon alapos és nem fél kimondani a véleményét. Meggyőződése a monetáris politikát tekintve „galamb”, tehát azt vallja, hogy a munkanélküliség leszorítása jóval fontosabb, mint a nulla közeli inflációs ráta. Meggyőződése az is, hogy a Fed e két célfüggvénye mégis megfér egymás mellett. 1995-ben erről így nyilatkozott: „Ha ebben konfliktusra kerül sor, kemény döntéseket kell hozni, amely számomra egy bölcs és humánus politika követését jelenti, vagyis hagyni, hogy az infláció megnőjön, még akkor is, ha éppen a célszázalék alatt jár.”
Egy sokat emlegetett történet szerint 1996-ban Yellen kerek perec megmondta az „öreg róka” Alan Greenspannak, hogy rossz ötlet a nulla százalékos inflációs ráta erőltetése. Yellen szakirodalmak garmadáját sorakoztatta fel érvelése során, de mivel akkor még csak egy „kis kormányzó” volt a Fed nagy világában, Greenspant nem hatotta meg, habár nagy tisztelettel nyilatkozott róla. „Figyelmesen hallgattam, mert annyira követhetően fejti ki az álláspontját. Az intuíciónak itt nincs helye, Janet előadásmódja és beszéde szigorúan a tényeken alapul, és ez mindig felkeltette az érdeklődésemet” – mondta róla az egykori elnök. Azóta Yellen mindenkit meggyőzött: jelentős szerepe volt abban, hogy a jegybank egyik alapvető célja az évente két százalékon tartott infláció.
Az új elnök háttere ugyanakkor komoly szabályozói múltról is tanúskodik: hat évig vezette a San Franciscó-i, körzeti Fed-bankot, amely az ország GDP-jének negyede felett diszponál. Emellett Janet Yellen igazi „egyetemi ember” is. A Yale-en szerzett doktori fokozatot, évekig tanított a Berkeley-n, de megfordult a Harvardon és a London School of Economics-ban is. Számos szakmai írást publikált, nem egyet közösen férjével, George Akerloffal, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. Szintén az ő javára írják, hogy a hitelválságra állítólag már 2007-ben komolyan figyelmeztette kollégáit, mint mondta: „A jövőbeli növekedés kockázatait tekintve még mindig egy több száz kilós gorilla fenyegető jelenlétét érzem a szobában, és ez maga a lakáspiac.” Bernankéhoz hasonlóan Yellent is csapatjátékosnak és kifejezetten „kollegiálisnak” ismerik, akinek megvan az a tulajdonsága, hogy „úgy tud ellentmondani, hogy közben nem válik ellenszenvessé” – mondta róla Alan Blinder, aki a kilencvenes években dolgozott együtt vele.