Lampedusára, a hatezer fős kis földközi-tengeri szigetre nem először irányul nemzetközi figyelem. 1998 óta közel húszezer illegális bevándorló vesztette életét a sziget körül, amely az afrikai menekültek számára Európa kapuját jelenti. A sziget menekülttáborai már a nyáron megteltek, azóta más városokba irányítják tovább azokat, akik szerencsésen partot érnek. A migránsok gumicsónaktól kezdve a közepes méretű halászhajóig sokféle vízi járművön érkeznek, de ezeknek a többsége rossz állapotban van és veszélyesen túlterhelt, ezért gyakoriak a halállal végződő balesetek.
A csütörtöki katasztrófát Vito Fiorino fedezte fel, aki barátaival együtt a jachtján töltötte az éjszakát. Reggel segélykiáltásokra ébredtek, majd miután észrevették az égő és süllyedő hajót, negyvenhét migránst húztak ki a vízből, akik közül sokan a „gyerek” szót ismételgették. Ebből tudták, hogy többen a gyermeküket is magukkal hozták az útra. „Egyet sem sikerült megtalálnunk” – mondta Alessandro Marino a Corriere della Sera című olasz lapnak. Közel harminc gyerek holtteste lehet a víz mélyén és három terhes asszonyé is. Amikor Fiorinóék kikötöttek Lampedusánál, a hajójuk fedélzete annyira tele volt emberekkel, hogy néhányan vissza is csúsztak a vízbe. A halászok a mentés után felháborodva ecsetelték, hogy a parti őrség nem volt hajlandó a menekülteket átvenni a hajójukról, hogy visszamehessenek a többi fuldoklóért: és többen közülük azzal töltötték az időt, hogy videóra rögzítették az eseményeket.
A mentők hamar átadták a terepet a tetemeket felszínre hozó búvároknak, akik a rossz időjárás miatt mindeddig nem tudták befejezni a munkát. Simone D’Ippolito, aki a búvárok csoportját vezette, arról számolt be, hogy sokkoló élmény volt látni a „tengernyi holttestet”.
A hajó kapitánya egy harmincöt éves tunéziai férfi volt, akit már őrizetbe is vettek a túlélők vallomásai alapján. A tragédiát az okozta, hogy a hajó kifogyott az üzemanyagból, ezért meg kellett állniuk Lampedusa közelében, majd tüzet gyújtottak a fedélzeten, hogy az arra haladó hajók észrevegyék őket. A tűz azonban továbbterjedt, és ahogy a húszméteres hajó ötszáz utasa az egyik oldalra menekült a lángok elől, a hajó süllyedni kezdett. Ekkor a fedélzeten levők a tengerbe vetették magukat – bár sokan úszni sem tudtak –, akik viszont a hajó gyomrában zsúfolódtak össze, azoknak esélyük sem volt a menekülésre.
A hajó utasai eritreaiak és szomáliaiak voltak, ők teszik ki az Olaszországba illegálisan érkező bevándorlók nagy részét. A Prontex jelentése alapján tavaly 67, illetve 66 százalékkal emelkedett a számuk.
Világszerte azt várják a megrendítő lampedusai tragédiától, hogy az Európai Uniót végre sokat bírált menekültpolitikája felülvizsgálatára kényszeríti. „Alapjaiban rossz az a világ, amelyben a védelemre szoruló emberek ilyen veszélyes utakra kényszerülnek” – nyilatkozta Antonio Guterres, az ENSZ menekültügyi főbiztosa. Az EU a felelősséget a tagállamokra hárítva próbál mutogatni, mivel a menekültkérdést részben uniós, részben helyi törvények szabályozzák. Svájcban például júniusig az eritreai katonai behívót, mint okot a menekültstátuszra automatikusan elfogadták. Napjainkra azonban már nem lehet menekültjogért folyamodni a külföldi nagykövetségeken – ahogy a többi tagállamban sem – , csupán a célországban. „Szinte minden gyengébb csónak elsüllyed a Földközi-tengeren. Tragédia, hogy az emberek nem igényelhetik többé a menekült státuszt a nagykövetségeken. Ha megtehetnék, nem kellene megkockáztatniuk ezt az utazást. Életeket menthetnénk ezzel” – mondta a törvénymódosításról Daniela Enzler, az
Amnesty International és a svéd Caritas menekültügyi tanácsadója. „Szinte minden menekült, aki átkelt a Földközi-tengeren, arról számolt be nekem, hogy hajók haladtak el mellettük, sőt időnként még helikoptert is láttak, de senki nem reagált a segélykérő jelzéseikre.”
A jelenség magyarázata az, hogy aki segít az illegális bevándorlóknak, bűncselekményt követ el. A lampedusai katasztrófa túlélőit a hatályos olasz törvények értelmében 5000 eurós bírsággal kellene sújtani, de Cécile Kyenge menekültügyi miniszter kijelentette, hogy változtatni fognak
a szabályozáson. A bevándorlás-ellenes Északi Liga azzal vádolja Kyenge-t, az ország első fekete miniszterét, hogy veszélyes „bátorítást” ad a migránsoknak azzal, hogy már régóta a bevándorlási törvény enyhítése mellett kampányol.
Ferenc pápa már júliusban felhívta a politikusok figyelmét a menekültek súlyosbodó helyzetére, amikor első apostoli útja éppen Lampedusára vezetett. „Senki sem felelős fivéreink és nővéreink haláláért? – tette fel a költői kérdést. – Senki sem vállalja a felelősséget, mindenki a másikra mutat.” Akkor mindössze egyetlen politikus, az olasz köztársasági elnök reagált a felhívásra, azt ígérve, hogy az illegális bevándorlás kérdése a 2014-es görög, majd olasz EU-elnökségi félév programjának része lesz.
Európába a legtöbben még mindig Afganisztánból érkeznek, de a véres háború miatt 389 százalékkal megugrott a szír menekültek száma is. Szomáliából a legtöbben a szegénység és a háborús konfliktus miatt menekülnek, sokakat az al-Shabab muszlim terrorszervezet fenyegetései üldöznek el. Az eritreaiak általában azért vállalják az utat a föld második legizoláltabb országából, mert a polgárok számára kötelező a határozatlan idejű katonai szolgálat, amit jogvédő szervezetek világszerte a rabszolgasághoz hasonlítanak. Emellett gyakoriak az önkényes bebörtönzések és kínzások is.
Az illegális bevándorlás nem csak nagyon veszélyes, de költséges is. Egy út a Szaharán át Líbiába 1000 dollárba kerül, amelynek a nagy része a líbiai rendőrök és katonák megvesztegetésére megy el. Líbiában a menekülteknek találniuk kell egy „üzletembert”, aki a Földközi-tengeren is átjuttatja őket. Ez az út újabb 1200 dollár. Bemnet Aron tizenhét évesen kelt át a Szaharán, majd három hónapig dolgozott Líbiában, hogy megkeresse a hajóútra valót. Végül nyolcvan emberrel együtt bekerült egy túlterhelt csónakba, amiből hamar kifogyott az üzemanyag, majd a menekültek élelmiszer- és vízkészlete is elfogyott. „A saját vizeletünket kezdtük inni, de nem mindenki tudta rávenni magát erre – emlékszik vissza. – Láttunk csónakokat, az egyik igazán közel haladt el mellettünk. Mindannyian ugrálni és integetni kezdtünk, de csak ment tovább.” Amikor Aronékat megmentették, a nyolcvan menekültből már csak öten voltak életben.
2013. 10. 11. (XVII/41)
