A nyolcvan éves Cornelius Gurlitt a képeket müncheni lakásában, meglehetősen elhanyagolt körülmények között tárolta: saját készítésű fapolcokon, már a múlt században lejárt szavatosságú ételmaradványok és konzervek között. A férfi a műkincseket apjától, Hildebrand Gurlittól örökölte, aki a náci uralom idején aprópénzért vásárolta meg a kegyvesztett festők által készített, vagy zsidó gyűjtőktől elrabolt festményeket.
A repertoárban több mint kétszáz olyan mű található, amelyekre hivatalos körözést is kiadtak, ám az idős férfi ellen mégsem azért folyik a nyomozás, mert a háború után évtizedekig sikeresen eltitkolta ezeknek a hollétét. Gurlitt urat egyelőre csak adócsalás gyanújával vizsgálják, ugyanis az 1930-as és 40-es években összegyűjtött festményekkel kapcsolatba hozható bűncselekmények nagy valószínűséggel már elévültek. Az öregúr a festmények értékesítéséből befolyó bevételből élt elég szerény körülmények között, kerülve a feltűnést. Élete több szempontból is rejtelmesnek mondható – soha nem dolgozott, nem rendelkezett bankszámlával, nem kapott nyugdíjat. Amikor a pénze fogytán volt, képeket adott el. Az adóhatóság és a társadalombiztosítás számára nem is létezett. A helyzet iróniája, hogy annak ellenére, hogy adócsalás és pénzmosás miatt börtönbüntetésnek néz elébe, elképzelhető, hogy a lefoglalt képek többségét visszakapja, mivel azokat családja, ha tisztességtelenül is, saját vagyonából vásárolta meg.
Gurlitt családneve műgyűjtő körökben nem ismeretlen. Az idős férfi apja, Hildebrandt Gurlitt a náci hatalomátvétel előtt ismert műkereskedő volt, akit a nácik a Hamburgi Múzeum igazgatói posztjáról ugyan elüldöztek, mivel egyik nagyanyja zsidó volt, viszont kiváló kapcsolatait arra használták, hogy a zsidó gyűjtőktől és kereskedőktől elrabolt kincseket értékesítse. Ezeket a műveket a nácik gyakran vagy ingyen vagy nevetséges összegekért vették el eredeti tulajdonosuktól. A háború végén Gurlitt elkerülte
a felelősségre vonást, azt hazudva, hogy a festmények, rajzok és metszetek a lángok martalékaivá lettek a drezdai bombázás során. Halála után özvegyének ugyanazzal a hazugsággal sikerült kikerülnie a figyelem középpontjából. Az 1956-ban elhunyt műkereskedő a vagyont fiára, Corneliusra hagyta.
A férfi hollétéről azonban egyelőre senki sem tud. Amikor a képeket elszállították, az idős férfi nem tanúsított ellenállást, sőt, még azt is elmondta a vámosoknak, hogy ha még egy kicsit vártak volna, úgyis meghal, és megkímélhették volna magukat a házkutatás kellemetlenségétől.
A férfira a vakszerencse fordította a hatóságok figyelmét, ugyanis mindeddig semmilyen formában nem tűnt fel egyetlen hivatalos szervnek sem. A szomszédai szerint olyan volt, mintha nem is lenne – azon kívül, hogy mindenkit udvariasan köszöntött a liftben, semmivel nem hívta fel magára a figyelmet. Gurlitt 2010 szeptemberében kilencezer euróval a zsebében utazott vonattal Svájcból hazafelé, amikor a lindaui határátkelőnél igazoltatták. A kilencezer eurós összeg szabályszerű volt, az országba behozható készpénz felső korlátja ugyanis tíz-ezer euró, a hatóságok mégis elgondolkodtak, hogy miért van ekkora összeg az öregúrnál, aki láthatóan tisztában van a készpénzkezelés hivatalos szabályaival. Gurlittot ekkor kezdték el figyelni a hatóságok adócsalás gyanújával.
2011-ben azután meglett a türelmes várakozás eredménye, az idős férfi ugyanis Lempertzben 846 ezer euróért bocsátotta árverésre Max Beckmann Oroszlánszelídítő című festményét, amit addig eltűntnek hittek a hatóságok. 2012 februárjában, alig másfél évvel azután, hogy felfigyeltek rá a svájci vonaton, a vámosok átkutatták az idős férfi lakását, ahol a lélegzetelállító fogást megtalálták.
Egyelőre folyik a nyomozás. A hír kiszivárogtatásával valószínűleg azért vártak eddig, mert a tulajdonjogi kérdésekben parázs viták alakulhatnak ki. A képekkel kapcsolatosan, amelyek jelenleg egy München melletti vámraktárban pihennek, már másfél éve nyomoz egy müncheni művészettörténész. Vannak a gyűjteményben olyan darabok is, amelyek tulajdonjoga akár diplomáciai konfliktust okozhat, és olyanok is, amelyekről még a tulajdonosok leszármazottai sem tudtak. Ilyen az a Matisse-festmény is, amely valószínűleg Paul Rosenberg zsidó műgyűjtő kollekciójának a része, akinek a második világháborúban Párizsban kellett hátrahagynia a vagyonát, hogy el tudjon menekülni. Unokája, Anne Sinclair újságíró, a korábbi sztárbankár, Dominique Strauss-Kahn felesége, évek óta aktívan küzd a családi vagyon visszaszerzéséért, de erről a darabról neki sem volt tudomása.
2013. 11. 08. (XVII/45)
