A cári birodalom évszázadokon át céltudatosan növelte területét, fő célja a meleg tengerekre való kijutás volt. A nagyhatalmi gazdasági és katonai álmok megvalósításához elengedhetetlen az elrettentő tengeri flotta, így építették föl az orosz Balti, a Távol-Keleti, valamint a Fekete-tengeri Flottát (utóbbi a törökökkel való ellenséges viszony miatt bénaságra kárhoztatva). A cári tengeri erők első éles harci bevetésére 1904-ben a japánok ellen került sor, és a Távol-keleti Orosz Flotta teljes megsemmisülésével végződött. A vereséget nem nyelhette le az orosz hadvezetés, így összeszedve a Balti Flotta hadra fogható egységeit, 1904. október 14-én elindultak a Távol-Keletre, hogy elérjék Vlagyivosztok kikötőjét. A Japán elleni háború esetleges elvesztése talán örökre tönkrezúzta volna a Romanovok nagyhatalmi törekvéseit.
A Balti Flotta egyik büszkesége az Auróra (Hajnalcsillag) cirkáló volt, nevét az 1854-ben a krími háborúban az angolok által elsüllyesztett ugyanilyen elnevezésű hajótól örökölte. Az intenzív orosz flottafejlesztés keretében 1897. május 23-án kezdték el építeni az Aurórát az admiralitás üzemében. A hajótest hossza 127 méter, szélessége 17 méter, merülése 6 méter, vízkiszorítása 7000 tonna, sebessége 37 km/h.
Fő fegyverzete 14 darab 12 km hordtávolságú, 152 mm-es löveg. Legénysége 20 tiszt és 550 matróz. Érdekességként megemlíthetjük a 6 tonna súlyú horgonyát, melyet 150 méter hosszú, 18 tonna súlyú lánccal mozgattak. A hajó elkészítésének költsége megfelelt 6 mázsa arany árának. 1903-ban ünnepélyes keretek között, reményteljes beszédek mellett, korának egyik legmodernebb hajójaként bocsátották vízre.
A Balti Flotta útja aligha nevezhető sikeresnek. Matrózai képzetlenek, több hajónak ez volt a próbaútja, állandóan műszaki problémákkal küzdöttek. A legénység nem készült fel ekkora útra. A japán torpedónaszádoktól való félelem általánossá, uralkodóvá vált közöttük, s ez tragikus végkifejlethez vezetett. Feszültségükben angol halászhajókat néztek japán harcegységnek, tüzet nyitottak rájuk és többet elsüllyesztettek közülük. A Brit Birodalmon tiltakozóhullám söpört végig, melyhez nyugati államok is csatlakoztak, az érintettek hatalmas anyagi kártérítést kértek és kaptak. Nemcsak a sajtó, az angol diplomácia is az oroszok ellen fordult. Hogy a baj ne járjon egyedül, kisvártatva egymásra is tüzet nyitottak az orosz hajók – szintén véletlenül. Még szerencse, hogy az ekkor még gyakorlatlan tüzéreik többnyire elvétették a célt. Az Auróra is kapott találatot, két sebesültet jelentett, egy matrózt és a hajó pópáját, aki később belehalt sebesülésébe. A legénység, és a tisztek hangulata is egyre romlott. Az északi időjáráshoz szokott emberek nehezen viselik a forró égöv klímáját. Esetenként nehézséget okoz a szénfelvétel, amit eleinte, hatótávolságukig megoldanak ugyan a német szénszállítóhajók, de utána már csak különböző kikötőkben próbálkozhatnak.
A Csuzima-szorost, a flotta tragédiájának színhelyét 1905. május 27-én érték el. A japánok csatarendben várták az oroszokat, ekkor dördült el az első sortűz, kezdetét vette a kétnapos tengeri ütközet, a szorosról elnevezett történelmi csuzimai csata. Az orosz flotta pusztulása e két nap alatt beteljesedett. A hazai támaszpontról induló 38 hajóból csak egy tért vissza. A menet végcélját, Vlagyivosztokot három hajó érte el, a többi a tengerfenéken kötött ki, illetve menekülésre fogva a dolgot belefutott az ellenség karjaiba. Gyors gépeinek köszönhetően az Auróra is elmenekült, elérve Manilát, ahol legénységét internálták. A harcok során embervesztesége 81 fő volt, közöttük a hajó parancsnoka, Jevgenyij Jegorjev. A cirkáló 1906-ban tért vissza támaszpontjára, ahol megjavították. Sem az első világháborúban, sem a polgárháború Vörös Flottájában nem hajtott végre emlékezetes harci cselekedetet.
Azon a bizonyos napon, 1917. november 7-én, a Néván horgonyzott, viszonylag közel a Téli Palotához, ahol az Ideiglenes Kormány ülésezett. A forradalom matrózai és élharcosai a hajón elsütötték a „történelmi ágyúlövést”, amely jelként szolgált a palota ostromára.
A II. világháború kezdetén Lomonoszov kikötőjébe vezényelték az Aurórát. Lövegeit leszerelték és azokat Leningrád szárazföldi védelmébe sorolták be, fedélzetére légvédelmi eszközöket helyeztek el. A lehorgonyzott hajót a német támadások során 1300 találat éri, ennek következtében a sekély vízben a tengerfenékre merült, fedélzetét viszont nem lepte el a víz, így intenzív tüzet zúdított a Luftwaffe támadó gépeire. A világégést követően kiemelték, lövegeit visszaszerelték és ünnepélyes keretek között felúsztatták a Néván Leningrádba, ahol 1956-ig a Nahimov Haditengerészeti Főiskola iskolahajójaként szolgálta a szovjet tengerészetet. Ez után minősítik át múzeumhajóvá, s ezzel a hajó életének első szakasza befejeződött.
A kommunizmus éveiben az Auróra név hazánkban is lassacskán összeforrt Lenin „dicső” nevével, hiszen mindkettő a nagy októberi fényes győzelmet hirdette. Évtizedeken át november 7-én – vagyis az eltérő naptári számítás miatt –, „október ünnepén” divattá vált példának felhozni, buzdító plakátok számtalan változatát közterekre vinni, amint valami hajót idéző kontúrvonalak felől sugárnyaláb indul egy épület, a Téli Palota homlokzata felé. Ez jelképezte a győztes bolsevik forradalom kezdetét. A turistacsoportoknak a moszkvai Lenin mauzóleumhoz hasonlóan az Aurórához is illő volt elmenni és végighallgatni a hajó legendás történetét, a hírhedt „lövést” a Téli Palotára, matrózai elnyomók elleni hősi harcát (érthető okokból ezek a tájékoztatások arról nem szóltak, hogy a matrózok Kronstadtban 1921-ben fellázadtak a bolsevikok ellen, mely lázadást Tuhacsevszkij nagy erőkkel és mérges gázzal vert le).
A hajó most is a Néván, ugyanazon
a történelmi helyszínen horgonyoz, amellyel egybeforrt a neve. Fedélzetére stabil feljáró vezet, mely előtt mindig emberek csoportjai várják a feljutást:
a katonai parancsnokság alatt lévő múzeum hajótechnikai látványosság. Parancsnoka, Martijoszjan Vjacseszlav Matreevics érthető büszkeséggel beszél hajójáról. A monstrum, ha nem is az eredeti alkatrészekkel, de azonos állapotban van, mint vízre bocsátásakor.
Sikerült elérni, hogy gépei többsége is eredeti, például a fűtők munkáját megkönnyítő széncsúszda vagy a különböző mérőműszerek is. A hajó vezénylését a parancsnoki toronyból csőrendszerrel oldották meg, ma is kiváló a hangkapcsolat a két rész között. A cirill betűk, no meg a gyakori Szankt-Petyerburg felirat bizonyítja elődeink kiváló munkáját. A fedélzeti felépítmény szó szerint azonos az eredetivel, igaz az idő folyamán, az elhasználódás folytán több lövegcsövet, alkatrészt ki kellett cserélni, de minden csere az eredeti állapotra koncentrált.
A függőágyakat vész esetén mentőcsónakként lehetett használni. Az étkezőasztalok vékony, mozgó, csuklós rudakon lógtak, hogy az asztallap a legnagyobb viharban is megőrizze a vízszintes állapotát, így az étel nem csurgott a matróz ruhájára. A tisztálkodásra nagy gondot fordítottak, ez a fegyelem egyik mérője volt. A tiszti kabinok kicsinyek, de célszerűek voltak, egy ágy, kis szekrény, asztalka és egy kis tengerre néző ablak.
A rádiós szoba közvetlenül a parancsnoki torony alatt volt, ez az egyik történelmi helyként szereplő látványosság. A hagyomány szerint innen, ezekkel az eszközökkel beszéltek a matrózok Leninnel.
A hajó évtizedeken át a politikai múlt tiszteletét szolgálta. Változott az idő.
A hajó kápolnáját 1919 után, az országban lévő templomokkal azonos időszakban eltüntették, szétrombolták, helyébe a hajó forradalmi múltját bizonyító kiállítás került, nem létező hősökkel, ajándékozott zászlókkal, mindazzal, ami az ideológiát szolgálta. Napjainkra ez már megszűnt, ismét ott az ikonosztáz – az eredeti állapotokat idézi. A hajó egyik kapitánya Csuzimánál hősi halált halt. Matrózai a hajó testét borító acéllapból kivágtak egy gránát átütötte lapot, melybe behelyezték hős kapitányuk fényképét, és azt a családnak ajándékozták. A család a forradalom viharában és az azt követő nehéz időkben is őrizte az emléket, és elhatározták: ha Oroszországba valaha is visszatér a rend és a múlt tisztelete, a hajónak ajándékozzák. A rendszerváltás után jelentkeztek is, hogy a számukra egyébként hihetetlen értéknek a múzeumban a helye, ahol valaha elődjük életét áldozta az orosz hazáért.
Ami azt a bizonyos, a forradalom kezdetét jelző történelmi ágyúlövést illeti, Martiroszjan Vjacseszlav Matreevics kapitány azt mondta, hogy az ágyút valóban elsütötték, de csak egy úgynevezett vaktölténnyel, vagyis az ágyú csak dörrent, de nem lőtt ki lőszert, ezáltal nem rombolhatta le a Téli Palotát. Ettől még őrzik az emléket, és matrózaik folyamatosan tisztítják a ráutaló emléktáblát. Jelenleg 50 matróz szolgál a hajón, feladatuk a karbantartás, látogatók felügyelete és ellátása. Az Auróra aktív tagja, a philadelphiai székhellyel alapított veterán hajók pár egységéből álló szövetségének. A kapitány becslése szerint eddig 186 országból, összesen mint-egy 30 millióan látogatták meg múzeumhajójukat. Régen a forradalmi emléket keresték, napjainkban azonban egyre többen feledik azt az időt.
Az Auróra múltat megőrző páratlan technikai megoldásai érdeklik őket. Hiszen teljes életnagyságban áll előttük a bő száz évvel ezelőtti technika. Érdekes megfigyelni a japán turistákat, akik a legmodernebb elektronikával örökítik meg talán a legkisebb csavart is, nem beszélve a lövegekről, azok zárvázáról. Talán a csuzimai csata japán vezérhajójával, a Mikusával hasonlítják össze, amely Japánban van kiállítva, szintén teljesen felújított állapotban.
Az Aurórán találni még vörös zászlót, de csak a múzeumban. Helyét a fedélzeten már elfoglalta az andráskeresztes hadilobogó, a történelmi Oroszország zászlaja, mely a hajó által is megtestesített változást hirdeti.
2013. 11. 08. (XVII/45)
