A rendszerváltáskor még közel nyolc és fél millió bolgár várta a jobb napokat. 2001-re a lakosságszám már csak éppen meghaladta a nyolcmilliót, 2005-ben pedig alig több mint hét és fél millió helyben maradt bolgár reménykedett a jobb idők eljövetelében. A nagyon várt csatlakozás sem tudta megállítani az elvándorlást. Mondhatni, ebben európai rekorderek lettek: 24 év alatt 1,3 millióval, azaz 15 százalékkal csökkent a lakosság létszáma. A számok nem egy dinamikusan fejlődő gazdaságról tanúskodnak.
Bulgária energiapolitikája természetesen nem az ukrán helyzet eszkalálódásának idején kezdett az orosz energiaellátástól függeni. A volt keleti blokk országai számára az atomenergia volt az egyik lehetséges megoldás az energiahiány csökkentésére. Bulgáriában sem volt ez másképpen. A kornak megfelelő atomerőműre kiírt kivitelezési tendert természetesen nem is nyerhette más, mint a Szovjetunió erre szakosodott cége. 1974 óta működnek az így felépült kozloduji blokkok. Ez utóbbi sem akármilyen rekord, mert az atomerőmű a mai napig működik – még a saját hivatalos leállását is túlélve. Az EU ugyanis az ország csatlakozásának feltételéül kötötte ki, hogy az erőműben leálljon a termelés – igaz, ez részben teljesült is, mert 2004-ben és 2007-ben leállt az első négy reaktor. Az atomenergiával kapcsolatos tervek viszont eközben teljesen megváltoztak.
1981-ben merült fel az ötlet, hogy újabb reaktort kellene építeni – ez az álom ért véget végleg 2012-ben. Az eredeti elképzelések szerint Oroszország (pontosabban az Atomexportsztroj, azaz az állami Roszatom leányvállalata) megelőlegezte volna Bulgáriának azt a hatmilliárd euróra becsült építési költséget, amelyet később a nyereségből kamatostul fizettek volna vissza Moszkvának.
Az akkori miniszterelnök, Bojko Boriszov azonban azon a véleményen volt, hogy a bolgár államnak előtte sem volt tízmilliárd eurónyi forrástartaléka, ezért nem lehet az államot ilyen mértékű eladósításba vinni. Ennek a hátterét az angol HSBC tanulmánya alapozta meg, amit teljesen elfogadott az akkori politikai elit. Pedig a bolgár sajtóban többször is elhangzott, hogy a bolgár döntéshozók között 16 képviselő bizonyítottan a moszkvai érdekeket igyekezett érvényesíteni. Az atomerőmű-projekt végleges leállításának legnagyobb ellenzői a szocialista politikusok voltak: a volt baloldali pénzügyminiszter szerint a projektből a bolgár lakosság profitálhatott volna. A szocialisták álláspontját képviselte a szélsőjobboldali Ataka párt is, amely szerint a döntéssel Románia és Törökország nyert, akik nem állították le atomerőmű-építési programjaikat. Tény, hogy a Roszatom akkori legnagyobb megrendelését veszítette el, amit Moszkva azóta sem tudott teljesen megbocsátani.
A Kelet és Nyugat ütközési zónájában az atomenergia-tervek megváltozásának természetesen nem csak gazdasági okai szoktak lenni. A politika itt is beleszólt a tervekbe. 2012-ben a bolgároknak két támogatójuk is akadt az energiagondok megoldásában. Az egyik a természet volt: újabb gáz- és olajlelőhelyet találtak, amihez természetesen kellenek befektetők is. (A második világháború alatt a náci Németország többek között az akkor már ismert szénhidrogén-lelőhelyek miatt is fontosnak tartotta Bulgária megszállását.) Most a palagáz-kutatásokban nagy sikereket elérő Egyesült Államok sietett az ország segítségére, állítólag maga Hillary Clinton állt az atomenergia-beruházások terveinek „újragondolása” mögött. 2012-ben Putyin már egyszer meglebegtette a gázcsapok elzárásának lehetőségét Bulgária előtt, miután az ország felmondott egy, az oroszokkal kötött gázvezeték-megállapodást is
– az orosz félnek ezzel jelentős kárt okozva.
Természetesen nem szabad elfelejteni még egy regionális hatalmat, az elmúlt évtized egyik legnagyobb gazdasági növekedését produkáló Törökországot sem. Az Egyesült Államok részben a török villamosenergia-termelésnek is szeretett volna piacot teremteni a bolgár helyzet befolyásolásával. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy Bulgária és Törökország márciusban megállapodást írt alá egy gázvezeték építéséről.
A vezetéket a törökországi hálózathoz csatlakoztatnák, hogy csökkentsék Szófia egyoldalú függőségét az orosz gázszállításoktól. A 190 kilométer hosszú vezetékleágazás azeri földgázt továbbít majd, és várhatóan két év múlva adják át. Bulgária évi gázszükséglete jelenleg 3-4 milliárd köbméter, és ennek több mint 90 százalékát egyetlen vezetéken a Gazprom szállítja.
Egyes elemzők szerint az orosz függőség nem jelent akkora gondot Bulgária számára, mint a politika által beszűkített mozgástér. A jobb- és baloldalon álló politikusok egyaránt a nemzetközi politikai szereplők befolyása alatt állnak. Valódi stratégiát így nehéz kialakítani. Ráadásként a nemzetközi gazdasági helyzet sem kedvez a kiszámítható tervezésnek.
A harc nem állt meg a fentiek ellenére sem. Bulgária az EU tagjaként több olyan projektnek is helyet ad, amely éppen a nyugat-európai államok energiaéhségének csökkentését szolgálná. Ilyenek a Nabucco, amely azért született, hogy Oroszországot kikerülve juttasson el szénhidrogént az EU-ba, illetve a Déli Áramlat, amely orosz gázt szállítana Bulgárián át szintén az EU-ba.
A jelenlegi helyzetet sokan igyekeznek értelmezni, de valódi megoldás nem mutatkozik. A gazdasági rendszerek harcában egy ilyen kis ország valódi érdekei nehezen tudnak érvényesülni. Abban viszont van egyetértés, hogy az újra alakuló hidegháborús helyzetben az egyik leghatékonyabb fegyver az energia és annak forrása.
2014. 05. 30. (XVIII/22)
