„Olvasás közben végig nagyon zavart valami. Meg sem tudom fogalmazni, hogy mi nem tetszett. Nagyon zavart, hogy egy négy, esetleg hétéves gyermek nem így gondolkozik, nem így viselkedik. Nincsenek ilyen elképzelései az életről, a világról. Számomra nem volt elég meggyőző, elég hiteles” – írta egy kommentelő a moly.hu oldalon a 18 nyelvre lefordított Túlélni farkasok közt című bestsellerről. Bár sokan érezhettek méltán hasonlóan – hiszen a történetből egy szó sem volt igaz –, a sztori mégis meghódította Európát, mind könyvként, mind francia, belga és német koprodukcióban készült filmként.
1995-ben Massachusettsben egy különös, sorsfordító találkozás történt. Jane Daniel, aki otthonában egyszemélyes kvázi kiadót működtetett, összetalálkozott egy Misha Defonseca néven élő hölggyel, aki a helyi zsidó közösség előtt szívhez szólóan mesélte el emlékeit arról, hogyan élte túl a holokausztot. Defonseca sztorija lebilincselő volt: elmondása szerint, miután a nácik hat évesen elszakították szüleitől, több mint 3000 kilométert tett meg gyalog egy iránytű segítségével, hogy megtalálja őket. Hosszú útján lopással tartotta fenn magát, illetve egy ízben barátságos farkasok támogatását is élvezte. Daniel rögtön megszimatolta a történetben rejlő nagy lehetőséget, és megkérdezte Defonsecát, nem írná-e meg emlékiratait. Mivel a hölgy élénk fantáziája dacára legjobb esetben is csak amatőr írók színvonalát érte el, ráadásul francia anyanyelvű volt, Daniel megkérte egy barátnőjét, az egyetemi oktató és tapasztalt írónő Vera Lee-t, hogy szellemíróként szálljon be a projektbe. A három hölgy végül egy év alatt összehozta a Misha: A Mémoire of the Holocaust Years címet viselő könyvet. A munka végére meglehetősen megromlott a kapcsolatuk, olyannyira, hogy a kész könyvön Daniel az eredeti megállapodással ellentétben Lee nevét már fel sem tüntette. A siker azonban nem maradt el: a könyv Európában robbant igazán nagyot. Nem is csoda, hogy a tengerentúli értékesítés már pereskedésbe torkollott, mivel Defonseca és Lee azzal vádolták Danielt, hogy a tudtukon kívül értékesíti a sztorit. Miután a bíróság két ízben is elmarasztalta és nagy összegű kártérítés kifizetésére ítélte, Daniel nyomozókat küldött Belgiumba, az írónő gyerekkorának helyszínére, akik hamar kiderítették, hogy a hölgy Monica de Wael – és nem Misha Lewy – néven látta meg a napvilágot, nem volt zsidó, és a háború éveit egy belga iskolában töltötte tanulóként. Annyi igaz, hogy a nácik elszakították a szüleitől, akiket meg is gyilkoltak, viszont nem a származásuk miatt, hanem azért, mert ellenállók voltak. Monicát ezután rokonok nevelték fel. Defonseca egy nyilatkozatban elismerte a valódi tényeket, és hazugságát azzal indokolta, hogy kisgyerekként nem tudta feldolgozni a vele történteket, ezért kitalált egy olyan sztorit, amiben jobban tudott hinni. Állítása szerint ebben az alternatív gyerekkorban hitt mintegy hetven évig, és őt magát is megdöbbentette az igazsággal való szembenézés. (Az mellékes, hogy a férjével munka nélkül élő hölgynek nyilván nem jött rosszul a szerzői jogdíjakból befolyó több milliárd forintnyi jövedelem.)
De megdöbbent-e maga a kiadó? Danielnek minimum gyanakodnia kellett a kezdetektől fogva, hiszen több szakértő már a kiadás előtt felhívta rá a figyelmét, hogy a könyv logikai és történelmi ellentmondásokat tartalmaz. A Der Spiegel már 1996-ban cikket szentelt a témának, amiben megemlítették, hogy egyetlen szemtanú sem hitelesítette a visszaemlékezést. A várható haszon azonban nyilván segített átlépni ezeken a kétségeken. Daniel és Defonseca pereskedéseik dacára meggazdagodtak a csúf és anyagias történeten, amelynek valódi vesztesei nem mások, mint a holokauszt tényleges elszenvedői.
2014. 05. 16. (XVIII/20)
