Mi okozta a radikális pártok előretörését a kontinens számos országában?
– Számos különböző okot láthatunk. Minden ország sajátos problémákkal küzd, ezért a közvéleményt és a választókat nem ugyanazok a szempontok vezérlik. Különböznek a szélsőséges pártok vezető személyiségei is, és mások a politikai hangsúlyok is az egyes pártoknál. Mindennek történelmi és kulturális okai is vannak. Ennek ellenére, ha az összképet nézzük, az első markáns jellegzetesség az általános elégedetlenség a főáramú, balközép-jobbközép politikai pártokkal szemben. A választók – főként Nyugat-Európában – úgy érzik, hogy a nagy pártok lényegében ugyanazt képviselik, és nem jelentenek valódi választási lehetőséget. Ritkábban beszélünk arról – pedig szerintem ez a kiábrándulás egyik legfontosabb oka –, hogy a politika túlságosan professzionális lett. Az emberek úgy érzik, hogy a politikusok nem az ő nyelvüket beszélik, és nem értik azt, ami őket nap mint nap foglalkoztatja, sőt, nem is érdekli őket, mert csak a saját karrierjükkel vannak elfoglalva. Ezért sokan nem tekintik a politikusokat valódi képviselőiknek. Így, amikor jelentkezik egy populista vezető vagy párt, ők úgy tűnnek a választók szemében – még ha ennek nincs is valódi alapja –, mint akik sokkal közelebb állnak a hétköznapi emberekhez. Az ő nyelvüket beszélik, ki merik mondani a kényelmetlen igazságokat is, amelyektől a professzionális politikusok félnek és nem beszélnek róluk. Ez a „kimondjuk, megoldjuk” hangzatos megközelítés mindig megtalálja a célközönségét, és politikai támogatást tud szerezni.
A semmitmondó frázisokba és mellébeszélésekbe belefáradt nagyközönség számára üdítő hatással lehet egy ilyen „megmondóember”.
2014. 05. 30. (XVIII/22)
