Törökországban egyelőre még szabad férfiaknak és nőknek együtt táncolniuk – legalábbis amennyiben Recep Tayyip Erdogan arcképével díszített táblákat tartanak a kezükben, és az államférfi választási győzelmét ünneplik. Azét a politikusét, akitől az ország többsége azt várja, hogy ismét naggyá teszi a török nemzetet. Erdogan a szavazatok 52 százalékát kapta meg, az egyesült jobb- és baloldal 38 százalékkal végzett a második helyen, míg a kurd párt 9 százalékot ért el. Az eredményhez hozzájárult az is, hogy az ellenzék nem tudta mozgósítani híveit, akik 14 százalékkal kevesebben szavaztak, mint a márciusi önkormányzati szavazáson. Az ország történetében először szavazhattak a külföldön élő törökök, ami összesen 2,8 millió főt jelent, akiknek a fele Németországban él. Bár a migrációban élő törökök csekély hányada, nagyjából egy tizede élt a választás lehetőségével, közel 80 százalékos többséggel ők is a kormányzó AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) vezetőjét, Erdogant támogatták.
Az elemzők nagy része megegyezik abban, hogy bár a kampány markáns ideológiai arculattal bírt, az AKP sikere gazdasági alapokon nyugszik. Az EU-val kötött vámuniónak köszönhetően a török gazdaság az utóbbi években jól teljesített, bár a Morgan Stanley a külföldi befektetés szempontjából legtörékenyebb 5 állam között tartja számon a Dél-Afrikai Köztársaság, Indonézia, India és Brazília mellett. A fejlődést jól mutatja, hogy míg 2002-ben csupán néhány nagy bevásárlóközpont volt az egész országban, mára a számuk 326-ra ugrott. Azonban Erdogannak tovább kell ösztönöznie a külföldi befektetőket, ha meg akarja őrizni ezeket az eredményeket. Kérdés, hogy ezt hogyan tudja majd összehangolni a meghirdetett „keleti nyitás” gazdaságpolitikájával.
A választási kampány rövid volt, mindössze 30 napos, és nemzetközi megfigyelők szerint teljesen az AKP uralta. Erdogan előre bebiztosította magát egy új törvénnyel, amely a pártoknak adható magánadományokat egymillió forintnak megfelelő török lírában maximalizálta, miközben egy kampány valós költségei ennek legalább a tízszeresére rúgnak. Míg az állami média is teljes mértékben kiszolgálta az AKP-t, a többi párt jelöltjei mindössze néhány perc műsoridőhöz juthattak hozzá, így érthető, hogy az ellenzék nem tudott széles rétegeket maga mellé állítani.
Erdogan legfőbb üzenete az Izrael-ellenes propaganda volt, amiben ezúttal igyekezett korábbi kirohanásait is felülmúlni. „Nincs lelkiismeretük, becsületük, büszkeségük, és azok, akik nap mint nap elítélik Hitlert, felülmúlják őt a barbárságban” – mondta a kampány egyik felvezető eseményén. Eközben a gázai konfliktus miatt több Izrael-ellenes tüntetést is tartottak különböző városokban, ami egyre nehezebbé teszi a törökországban élő 17 ezer zsidó életét.
Mint ismeretes, 1949-ben Törökország volt az első muszlim többségű ország, amely elfogadta Izrael állam létezését, és fontos szövetségesének számított, egészen az Erdogan-éráig. Bár 2005-ben egy hivatalos izraeli útja alkalmával Erdogan még ellátogatott a Yad Vashem emlékmúzeumba, és kijelentette, hogy távol tartja pártjától az antiszemitizmust, az iráni atombombát pedig az egész világot fenyegető veszélynek nevezte, a diplomáciai kapcsolatok rövidesen hanyatlásnak indultak. Nemzetközi fórumokon a török miniszterelnök az egyik legelszántabb Izrael-ellenes lobbista szerepét öltötte magára, míg a török köznép „átnevelése” is elindult, olyan tévésorozatokkal, szappanoperákkal, amelyekben zsidó katonák arab gyerekeket gyilkolnak meg, vagy éppen izraeli diplomaták szerveznek török gyerekek elrablására szakosodott maffiát. A mélypont a 2010-es flottilla-incidens volt, amelynek során többségében török nemzetiségű „békeaktivisták” bántalmaztak fegyverszállító hajóikon izraeli katonákat, akik önvédelemből több aktivistát megöltek. Erdogan beszédeiben mindmáig előszeretettel nevezi Izraelt „terrorállamnak”, amely „ártatlan gyermekeket gyilkol”, és a cionizmust az antiszemitizmushoz és a „fasiszta-iszlamofóbiához” hasonlítja.
A gázai konfliktus mellett az utóbbi hetek egyik forró témája a nők helyzete volt Törökországban, amivel kapcsolatban az ellenzéki politikusok és jogvédők nem sok jóval kecsegtetnek. Törökországban gyakorlatilag egy furcsa kísérlet zajlik, amelynek a lényege az, hogy vissza lehet-e alakítani egy bizonyos mértékig szekularizált és modernizált társadalmat, és újra szigorúan értelmezett nemi szerepek keretei közé szorítani a nőket. A válasz egyelőre úgy tűnik, igen, bár a folyamat nem lesz könnyű, és minden bizonnyal tovább fogja fokozni a társadalmi feszültséget, illetve a hagyományos életformát folytató vidéki, illetve a nagyvárosi törökök közötti ellentéteket. Bár a kormány egyelőre „puha” eszközökkel operál – először például csupán újra engedélyezték a fejkendő használatát a közszférában, majd következő lépésként elkezdték favorizálni a kendős közszereplőket, és megszégyeníteni a modern öltözéket viselőket –, a folyamatnak komoly veszélyei is vannak. Egy olyan országban, ahol a női nem tisztelete még gyerekcipőben jár, a miniszterelnök kijelentései, miszerint a nők nem egyenlőek a férfiakkal, tovább bátoríthatják a nőkkel szembeni erőszakos bűncselekmények elkövetőit. 2002 óta az ilyen bűncselekmények száma tizennégyszeresére ugrott, és láthatóan nincs érdemi kormányzati szándék a tendencia helyes kezelésére. Volt olyan eset, amikor a bíróság felmentett egy férfit, aki késsel támadt volt feleségére az utcán. Az indok nem más volt, mint hogy a nő a nyugati világban régóta elfogadott ruhadarab, a leggings viselésével provokálta a férfit. Világszerte nagy megrökönyödést váltott ki, amikor a miniszterelnök-helyettes egy ramadán végi ünnepségen a következő kijelentést tette: „Egy nőnek erényesnek kell lennie. Tudnia kell különbséget tenni a nyilvánosság és a magánszféra között. A nőknek nem szabadna nyilvánosan nevetniük.” A Twitteren rögtön ellenkampány indult, amelyben török nők saját, nevető fotóikat töltötték fel az internetre. A parlamentben a napokban odáig fajult a helyzet, hogy egy ellenzéki képviselőnő a cipőjét akarta hozzávágni egy kormánypárti képviselőhöz egy, a nők jogait érintő vitán. Egy másik ellenzéki képviselőnőt az AKP (férfi) tagjai azért neveztek erkölcstelennek, mert megpróbálta megvétózni a miniszterelnök tervét, miszerint el kellene különíteni a nőket a parlamenten belül. Őt korábban már azért is bírálták, mert „túl sokat mosolyog”.
Egyértelmű, hogy a frissen megválasztott elnök nem fogja beérni egyetlen ciklussal, főként, mivel még a jelenleg hatályos törvények is lehetőséget biztosítanak az újraválasztására. További alkotmánymódosításokkal azonban a 2003 óta tartó korszak beláthatatlan hosszúságúra nyúlhat, és teljes mértékben átalakíthatja Törökországot. Szakértők szerint Erdogan elnökségének első szakaszát a szomszédokkal és a kurd kisebbséggel való konszenzuskeresés fogja jellemezni, mivel szüksége van a velük való jó kapcsolatra a hatalom stabilizálásához.
2014. 08. 15. (XVIII/33)
