hetilap

Az újságíró a Sznyezsnojétól Dmitrovkába tartó úton egy személyautóval utazott, ahol négy társával együtt életét vesztette. A korábbi hírek szerint az ukrán biztonsági szolgálat vehette őrizetbe a terrorizmus támogatásának gyanújával, ugyanis felvételein több alkalommal örökített meg kínzást és embertelen bánásmódot az ukrán foglyokkal szemben. Ezt azonban Anton Gerascsenko, az ukrán belügyminiszter tanácsadója cáfolta, sőt eltűnése után tíz nappal hivatalosan is keresni kezdték. Az orosz hatóságok követelik az újságíró halála okának kivizsgálását és a felelősség megállapítását, valamint kifejezték részvétüket a családtagoknak.  
Az utolsó információ Andrejről egy ukrán szerződéses katonától származott, aki Sztyenyin utolsó felvételein látható. A katona, Andrej Panaszjuk, egy atomenergia-állomáson volt őr, ahol a szeparatisták támadása után súlyos sebesüléseket szenvedett. Andrej órákig feküdt súlyos vérveszteséggel és égési sérülésekkel egy erdős területen, ahol a Donyecki Népköztársaság fegyveresei találták meg, őket kísérte Andrej Sztyenyin fotóriporter is. Panaszjuk édesanyja Sztyenyin felvételei alapján talált rá hosszas keresés után fiára a donyecki kórházban, ahonnan – miután az intenzív osztályról kikerült – együtt indultak haza. Útközben azonban újra tüzérségi tűz alá kerültek, így egy éjszakát a napraforgóföldön töltöttek. Panaszjuk ekkor még alig tudott járni, súlyos égési sérüléseket szenvedett, emésztőrendszere egy részét eltávolították, egy ujját amputálták – hogy felépül-e valaha teljesen, nem tudni. Miután az éjszakát túlélték a napraforgóföldön, kijutottak az úgynevezett Donyecki Népköztársaság területéről, és a sérültet helikopterrel kórházba vitték. A kórházban fogalmazta meg azt a levelet, amely az utolsó információ volt Andrej Sztyenyin fotóriporter hollétére vonatkozóan. Panaszjuk ebben Sztyenyin édesanyjának írt arról, hogy a riporter a kínzásában nem vett részt, nem bántotta, kizárólag riporteri munkáját végezte. Kifejezte, hogy sajnálja az események alakulását, és reméli, hogy hamarosan béke lesz. A történetről Viktorija Ivljeva beszélt, aki szintén a RIA fotóriportere: ő kereste meg az Andrej Sztyenyin utolsó felvételein található katonát, és adta át a sérült katona levelét az eltűnt újságíró édesanyjának.
Noha Ukrajnában naponta mintegy ötven-hatvan polgári lakos és katona esik áldozatául a háborúnak, az ilyen történetek emlékeztetnek arra, hogy minden szám mögött egy-egy család tragédiája van. Ukrán családoké és oroszoké.
Az orosz ellenzéki média és az ukrán sajtó szerint több százra tehető azoknak az orosz katonáknak a száma, akik a Kreml által tagadott orosz megszállás áldozatai. Civil szervezetek és újság-írók próbálják felderíteni azoknak a családoknak a tragédiáját, amelyeknek fiataljai katonaként harcolnak vagy harcoltak Kelet-Ukrajnában. Egyedül a pszkovi 76-os légidesszantos rohamhadosztályból egy századnyi katonát lőttek szét a Donyeck-környéki harcokban az Echo Moskvi rádió szerint. A Kremltől független média listát vezet az Ukrajnában eltűnt, elesett vagy fogságba került katonákról. Az orosz hadvezetés és kormányzat azonban tagadja, hogy hivatalos egységei lennének Ukrajnában. Míg a Kreml szerint szabadságukat töltő katonák önkéntesként vannak ukrán területen, Samantha Power, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete kétségbe vonta ezt az állítást, mondván, hogy az eltávozó katonák nem harci járműveken szokták tölteni szabad- idejüket.
Jelena Petrovna Tumanova a fiát zárt koporsóban látta újra viszont, amelyen kis ablakot hagytak, hogy fia arcát felismerhesse. Felnyitni azonban nem lehet, mert testének nagy részét a repeszek szétroncsolták. Az asszony a Novaja Gazetának elmesélte, hogy fia szakaszából több szülőt ismer, akik már csak a gyermekeik testrészeinek darabjaiból nyert DNS minták alapján tudhatják biztosan, hogy fiúk elesett. Sokakat azonban névtelen sírokban, azonosítatlanul temetnek el Ukrajnában. Anton Tumanov nem talált állást lakhelyén, a Mari Köztársaság Kozmodemjanszk nevű városában – így lett szerződéses katona. Először a Kaukázusba küldték, majd júliusban Ukrajnába vezényelték a 18-as gépesített lövészbrigád kötelékében. Menyasszonya, Julija elmondta, hogy mindennap beszéltek telefonon, egészen július 23-áig, amikor is Anton azzal hívta fel, hogy Ukrajnába megy háborúzni. „De Ukrajnában nincsenek orosz katonák” –  ellenkezett a lány. „Felkelők szerepében megyünk” – válaszolta a vőlegénye. Később interneten kommunikáltak, a fiú azt írta, hogy nincsenek a boltban szuvenírek, majd hrivnyát visz a lánynak emlékbe. „Elküldtek, hogy támogassuk a felkelőket. Ne aggódj, nem lesz semmi ciki” – így szólt az utolsó bejegyzés, amit a lány kapott. Augusztus 10-én Sznyezsnoje mellett készült az utolsó kép, amit a Vkontakte oldalára feltöltött. A halotti bizonyítványt 13-án állították ki a fiatal katonáról a rosztovi halottasházban. Közösségi portálok szerint Rosztov kórházai tele vannak katonákkal, a sebesülteket repülővel Szentpétervárra szállítják.
A hivatalos orosz állami hírügynökségek hírei szerint azonban egyetlen zászlóalj tévedt véletlenül Ukrajna területére, ezenkívül kizárólag civil önkéntesek harcolnak Ukrajnában. Hivatalos haderő vagy haditechnika nincs az országban orosz oldalról. Éppen ezért Dmitrij Peszkov, orosz elnöki szóvivő cáfolta azokat a híreket, melyeket  a BBC, az Unian és egyéb ügynökségek tettek közzé arról, hogy Putyin és Porosenko tűzszünetről állapodtak volna meg. Nem állapodhattak meg tűzszünetről, mert Moszkva nem érintett fél a konfliktusban.
A walesi Newportban megrendezett NATO-csúcson Porosenko ukrán államfőt feltétlen támogatásáról biztosította Anders Fogh Rasmussen főtitkár. Az állam-, illetve kormányfők készültségi akciótervet fogadnak el, amelyek előirányozzák, hogy az egyes tagországok rotációs alapon lényegében folyamatosan több ezer katonát tartanak majd a balti államokban, Lengyelországban és Romániában, radikálisan csökkentik a NATO gyorsan reagáló erőinek riasztási idejét, illetve sűrűbben és intenzívebben fogják gyakorlatoztatni az egységeket, az orosz agresszióra válaszul.

Francia ejtőernyősök a Donyeck-medencében

Alekszandr Zaharcsenkó, a Donyecki Népköztársaság miniszterelnöke nemrég bejelentette, hogy francia katonák is csatlakoztak az oroszbarát szeparatistákhoz a kelet-ukrajnai kormányellenes összetűzésekben.
Victor Lenta, a 3. tengerész desszantos ezred egykori tizedese, aki Afganisztánban, Elefántcsontparton és Csádban is szolgált, három társával június 20-án repült Párizsból Moszkvába, majd két hétre leutaztak Rosztov-na-Donuba. Ez a dél-oroszországi város 80 kilométerre fekszik az ukrán határtól, és itt van a szeparatista lázadók legfontosabb bázisa. Innen a négy francia állampolgár Budapestre utazott, hogy hosszú távú tartózkodásra jogosító orosz vízumot szerezzenek. „Ha a dolgok rosszra fordulnak Donyeckben, ezzel tudunk Oroszországba menekülni” – mesélik a Le Monde újságírójának a magyar fővárosban. Tervüket a 25 éves Nikola Perovic, a 13. hegyi vadász zászlóalj francia-szerb származású tizedese árulta el, aki szintén megjárta Afganisztánt: „Hamarosan indulunk Kelet-Ukrajnába, hogy orosz testvéreinkkel harcoljunk.” Két másik társuk névtelenséget kért. Michael 26 éves, Guillaume, „a normand” 25. Nekik nincs katonai múltjuk.
Az események azonban nem terveik szerint alakultak. Egyhónapnyi várakozás után csak rövid távú tartózkodási engedélyt kaptak Oroszországba. Rosztov-na-Donuba augusztus 7-én tértek vissza Budapestről. Három nappal később Nikola Perovicot Donyeckbe szállították, ahogyan ő mondta, az első francia harcosként az oroszbarát szakadárok között.
Guillaume-ot, Michaelt és Victort viszont elfogta az orosz titkosszolgálat a vnukovói repülőtéren, és visszaküldték őket Magyarországra. „Ez bizonyítja, hogy az oroszok nem támogatnak minket” – állítja Guillaume. Augusztus 18-án Ukrajna második legnagyobb városában, a határtól 300 kilométerre fekvő Harkivban találkoztak újra Nikola Peroviccsal. „Donyeckben vagyunk, együtt, fegyverben és egyenruhában a DN egyik osztagában” – állítja egy augusztus 20-ai sms.
A lelkes oroszbarát fiatalemberek saját bevallásuk szerint a Kontinentális Egység – Unité continental – nevű ultranacionalista mozgalom alapítói.
A kis csoport Facebook-oldalát közel kétezren lájkolták már, és körülbelül húsz aktivistát tömörít 2014 januárja óta. Mindannyian részt vettek szélsőbaloldali radikális csoportokban. Victor Lenta Toulouse-ban egyik vezetője volt a „Jeunesses identitaires” (Ifjúsági identitás) mozgalomnak, és részt vett a helyi Fiatal Nacionalisták csoport irányításában is. Egyes források szerint Lentát azért menesztették a hadseregtől, mert egy neonáci csoporttal részt vettek egy mecset felgyújtásában. (H. J.)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek