David Gogniat, az úgynevezett Verdingkinder-jelenség egyik túlélője csupán nyolcéves volt, amikor voltaképpen elrabolták az otthonából, és egy farmra vitték dolgozni – igazából a mai napig nem tudja, hogy miért. A farmon nevelőszülei mezőgazdasági munkásként dolgoztatták. Hajnalban kelt és késő este feküdt, hiszen a munkát a tanítási idő előtt és után végezte.
A hetvenes éveiben járó, mégis jó kiállású férfit még mindig remegés fogja el, amikor nevelőapja gyakori bántalmazásaira emlékezik. „Egy zsarnok volt… Féltem tőle. A legkisebb dologért is megütött.” Édesanyja folyamatosan pénzt küldött gyermekei nevelőszüleinek, hogy csemetéinek jobb sora legyen, sőt, egyszer azt is megkísérelte, hogy David szintén elhurcolt testvéreit megszöktesse, de a rendőrség három nappal később visszavitte a gyerekeket.
A „Verdingkinder” kifejezés azoknak a bérbe adott, munkára kényszerített svájci gyermekeknek a tömegeire utal, akiket az állam árvaként vagy elvált szülők gyermekeként nevelőszülőknél helyezett el, hogy nevelésüket és taníttatásukat a lehető legolcsóbb módon biztosítsa.
A jelenség az 1850-es évektől egészen a 20. század második feléig tartott. Gyakran a marhavásárokhoz hasonlóan adták-vették őket. Loretta Seglias történész elmondása alapján mindez leginkább gazdasági célokat szolgált: „A második világháborúig Svájc nem volt olyan gazdag ország, mint ma, sokan nélkülözésben éltek.”
A mezőgazdaság még nem volt gépesítve, és jól jött a meglehetősen olcsó gyerekmunka a farmokon. A szegény, leszakadó szülőket ezzel büntették. „A szegénységet akkoriban nem társadalmi problémaként, hanem egyéni kudarcként fogták fel”.
Nem David Gogniat az egyetlen, aki hasonló tapasztalatokról számolt be. A neve elhallgatását kérő „Sarah” kilencévesen egy családhoz került, ahol takaríttattak vele, az anya rendszeresen verte, és tizenegy éves korától a család fiúgyermekei éjszakánként szexuálisan molesztálták. Az iskolaorvos és az egyik tanár „Sarah” állapota felőli aggodalmuknak hangot adva írtak a hatóságoknak, de semmi nem történt. „Egyedül akkor volt nyugtom, amikor szociális dolgozó jött látogatóba. Olyankor ehettem velük az asztalnál – a dolgozókkal azonban sosem engedtek négyszemközt beszélni.”
Az 1920-as évektől szórólapok és újságcikkek áradata szólt a gyermekmunkások sanyarú helyzetéről, mindezek ellenére nem született olyan hivatalos döntés, amely a gyermekek bérbeadását eltörölte volna.
A történész elmondása alapján ez a jelenség a 60-as, 70-es években egyszer csak önmagától halt ki. Ahogy a farmokat gépesítették, a gyermekmunkára való igény magától megszűnt – bár épp annak hosszú és „jól” működő hagyománya miatt ez csak viszonylag későn történt meg. Idővel Svájc maga is változott: 1971-ben a nők választójogot kaptak, és a szegényekhez és az egyedülálló anyákhoz való hozzáállás is átalakult.
Christian esete a különösen kései példák közé tartozik: 1979-ben Svájc egy eldugott részében édesanyja, miután erőszakos férjétől elvált, egyedül volt és segítségre szorult. Az állam közbe is avatkozott, ám ebben nem volt sok köszönet: hét és nyolc éves fiait egy több órányira lévő farmra adták. Christian felidézett egy balesetet: „Hideg tél volt, nekem pedig a lenyírt füvet kellett silóznom. Nagy volt a nyomás, hirtelen rosszul nyúltam, és a villa keresztülszúrta az egyik lábujjamat.” A munkabalesetek híre sosem jutott el az édesanyákhoz vagy a szociális munkásokhoz. Ám ha a gyerekek nem dolgoztak elég keményen, verbális vagy fizikai fenyítések, sokszor ételmegvonás következett. „Megvertek, felpofoztak, tépték a hajam és csavarták a fülem… egyszer még egy kasztrálást is eljátszottak rajtam.” Mikor Christiannak felnőttként lehetősége nyílt visszamenni a helyszínre, a nevelőszülők az egykori Verdingkind elmondásait tagadva végül nem is akartak személyesen találkozni vele.
A Berni Városi Archívumban tárolt mintegy háromszázezer személyi dosszié az 1920–1960-as évekből származik, amiket az egykori városi szociális szolgálat munkásai töltöttek ki. A dokumentumok kivételesen jól megmaradtak, így a legtöbben néhány órás keresés után rábukkannak az aktáikra. A főként 60–80 év közötti látogatókat mélyen megrendíti, amikor olyasmit olvasnak magukról vagy a szüleikről, hogy „szemtelen és rossz”, vagy hogy „lógós”. A Verdingkinder generációkból sokan később pszichológiai problémákkal küzdöttek. David Gogniat (képünkön) 16 évesen elszabadult, és azóta már családja és jól menő mezőgazdasági vállalkozása van, ám nem mindenki volt ilyen szerencsés; jó páran egyáltalán nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, és végül öngyilkosok lettek.
Az 500 millió Frank a svájci kényszermunkás gyerekeknek címet viselő népszavazási kezdeményezést Guido Fluri, a svájci parlament tagja indította el 2014 márciusában. Az első, szimbolikus lépéseket 2013-ban Simonetta Sommaruga akkori igazságügy-miniszter tette meg egy megemlékezés alkalmával, amikor a Szövetségi Tanács nevében bocsánatot kért az áldozatoktól. Ám ennél több kell: „Az adminisztratív kényszerintézkedések áldozatai nem csupán bocsánatkérést érdemelnek, hanem kártérítést is” – állítják a népi kezdeményezés elindítói. A mintegy 20 érintett személy átlagosan 25 ezer frankot kaphatna jóvátételként – az összeg nagysága függ az elszenvedett igazságtalanságok mértékétől. A kezdeményezés javaslata, hogy az összeget a Szövetségi Kincstártól a Jóvátételi Alaphoz utalják.
Az áldozatokat tömörítő Ellopott Gyermekek Egyesület tagjai ennél többet követelnek. „Az állam rendelte el a gyermekek elhelyezését, az egyházak tolerálták ezt, a gazdálkodók pedig ingyenes munkaerőt kaptak”, mondja az egyik volt kényszermunkás. Voltak, akiket már kétéves koruktól dolgoztattak. „A kifizetéseket addig kell folyósítani, amíg az áldozatok életben vannak” – figyelmeztet Walter Zwahlen, az egyesület elnöke.
Pénzben mérve
2014. 11. 07. (XVIII/45)
