„Avigdor Liberman külügyminiszter azzal, hogy lemondott, hivatali idejének legnagyobb szolgálatát tette Izrael számára” – ezzel a nem túl hízelgő politikai nekrológgal kommentálta a Jerusalem Post szerkesztője Gil Hoffmann Liberman távozását. A döntést a volt külügyminiszter azzal indokolta, hogy nem tartja elég jobboldalinak az új kabinetet, amiben Netanjahu eredeti tervei szerint megtartotta volna posztját. A moldáviai születésű és a diplomáciában meglehetős esetlenséggel forgolódó, az arabokkal kapcsolatban időnként a rasszizmus határát súroló kijelentéseket tevő miniszter távozását kevesen könnyezték meg a jobboldalon. Állítólag Netanjahu megpróbálta a védelmi miniszteri poszttal visszacsalogatni Libermant és 6 parlamenti képviselőjét, ám ez nem járt eredménnyel.
Miután Liberman a kormányalakításra rendelkezésre álló időszak utolsó napjára időzítette távozását, Netanjahunak néhány órája maradt csupán, hogy véglegesítse a koalíciót. A miniszterelnök a Likud 30 képviselője mellett a Likudból 2013-ban kilépő, majd tavaly új pártot alapító Mósé Kahalon pártjának, a Kulánunak 10, valamint a két vallásos ortodox párt, a Sasz és az UTJ összesen 13 képviselőjére számíthatott, ami összesen 53 mandátumot jelentett.
Bár mindenki arra számított, hogy a politikai ideológiájában Netanjahuhoz legközelebb álló Naftali Bennettel és pártjával könnyű és gyors megállapodás születik, ez végül a 24. órára maradt. A végjáték meglehetősen indulatos lett: Netanjahu megüzente Bennettnek, hogy ha nem fogadja el a Likud koalíciós ajánlatát (amiben nem a külügyminisztériumot, hanem a gazdasági portfóliót kínálta fel miniszteri tisztségek mellett), akkor „vállalnia kell a felelősséget azért, hogy a szavazók akarata ellenére egy baloldali kormány alakul Izraelben”. Ha ugyanis Netanjahunak nem sikerült volna működőképes kormánytöbbséget összerakni a határidőre, akkor Rivlin államelnök – aki amúgy sem szívleli a miniszterelnököt – a második legerősebb párt vezetőjét, Iszák Hercogot bízta volna meg kormányalakítással vagy új választásokat írhatott volna ki.
Bennett az ultimátumra ellenultimátummal válaszolt, végül mindkét fél engedett, így elhárult az akadály a negyedik Netanjahu-kormány megalakulása előtt. A szűk, de viszonylag egységes többséget a miniszterelnök bővíteni szeretné. Egyik feltételezés szerint mégis behozná Hercogot külügyminiszternek, ami vészesen hasonlítana ahhoz a felálláshoz, amiből Netanjahu tavaly ősszel éppen az előrehozott választásba menekült. De próbálkozhat egyéni képviselők átcsábításával volt koalíciós társaitól, Liberman pártjából vagy a Jáir Lapid-féle Jes Átidtól.
A dolog annyival könnyebb lett, hogy egy friss törvénymódosítással megszüntették a miniszteri posztok felső limitjét, így várhatóan lesz mit beígérni a kiszemelt képviselőknek. Közben Hercog nem adta fel a reményt, hogy kudarcot vall Netanjahu kormányalakítása – a szavazásra és eskütételre lapzártánk után kerül sor a Kneszetben –, és új választást tartanak Izraelben. Erre azonban a felmérések szerint a közvélemény nem vevő, így aligha várható meglepetés a szavazásnál.
Az új kormány érdemi politikájából most annyi látszik, hogy mindazt szeretné megvalósítani, amit az előző, nagyon eltérő szereplőkből álló kabinettel Netanjahu nem tudott: következetes gazdaságpolitikát, a településeken az építkezések támogatását és erős nemzetközi képviseletet.
Ez utóbbit még az eddiginél is elutasítóbb környezetben kell megvalósítania Netanjahunak. Szintén lapzártánk után rendezik meg az Egyesült Államokban az Öböl-országok csúcstalálkozóját. A házigazda Obama szeretné meggyőzni arab vendégeit – elsősorban Szalman szaúdi királyt –, hogy álljanak be az Iránnal való megállapodás mögé. Ha ez sikerülne, Izrael egyedül maradhat Teheránnal szemben. Az amerikai elnök szeretné felmelegíteni a palesztin–izraeli tárgyalásokat, mondván „a palesztinok megérdemlik, hogy véget érjen a megszállás” (Ennek a követelésnek a realitásáról lásd cikkünket a 21. oldalon).
Közben a ynet hírportál értesülései szerint volt európai vezetők levelet intéztek John Kerry amerikai külügyminiszterhez, valamint Federica Mogherinihez, az EU külügyi főbiztosához, akiktől azt kérték, hogy alakítsanak ki olyan új politikát, ami „visszakényszeríti Izraelt a tárgyalóasztalhoz”. A többek között Javier Solana volt NATO-főtitkár és Hubert Védrine volt francia külügyminiszter által jegyzett levél szerint ennek érdekében folytatni kell a palesztinok „integrációját a nemzetközi szervezetekbe, és erősíteni kell az izraeli termékekkel és szolgáltatásokkal szembeni bojkottot.”
2015. 05. 15. (XIX/20)
