A könyv tudatosan még az iráni atommegállapodás megkötése előtt jelent meg, hogy felhívja a figyelmet az Obama-adminisztráció Izrael-ellenes politikájára. Az amerikai születésű történész akkor került Washingtonba, amikor Benjamin Netanjahu és Barack Obama mellett Hillary Clinton is főszereplő volt, 2009 és 2013 között. Oren hivatali idejére estek az arab tavasz eseményei – Izrael és Amerika olyan kihívásokkal nézett szembe, mint az izraeli–palesztin békefolyamat, a Izrael létét veszélyeztető nemzetközi terrorizmus és az iráni atomprogram.
Könyvében Oren saját tapasztalatain át tárja fel az amerikai–izraeli kapcsolatok megromlását, azt állítva, hogy noha mindkét fél követett el hibákat, de csak Amerika tette ezt szándékosan. Nemcsak a Washington és Jeruzsálem között nyílt szakadékba ad betekintést, hanem az izraeli és az amerikai zsidók közötti nézeteltérésről is beszámol.
A könyv megjelenésekor Oren Hogyan hagyta cserben Obama Izraelt? címmel cikket is megjelentetett a The Washington Postban, azzal vádolva az elnököt, hogy negyvenéves amerikai tradíciót rúgott fel az izraeli külpolitikát illetően. Obama nemcsak azzal nehezítette meg Izrael helyzetét, hogy hivatalba lépése óta napirendre tűzte a palesztin ügy támogatását és az Iránnal való együttműködés aláírását, hanem azzal is, hogy megszegte az izraeli–amerikai kapcsolatokban addig alkalmazott két legalapvetőbb irányelvet.
Az egyik ilyen alapelv a „semmit a nyilvánosság előtt” elve volt. Az Egyesült Államok és Izrael sokszor nem értettek egyet, de sohasem tárták ezt a nyilvánosság elé. Ezzel ugyanis közös ellenségeiket bátorították volna fel, és sebezhetővé tették volna Izraelt.
Első beiktatása után Obama rögtön azzal érvelt zsidó vezetők előtt, hogy ha nincs nyilvánosság, az erodálja az amerikaiak hitelességét az arabok előtt. Sem a 2005-ös gázai kivonulást nem vette figyelembe, sem Izrael hajlandóságát arra, hogy létrejöjjön egy önálló palesztin állam Gázában, a Nyugati-parton és fél Jeruzsálemben, mely tervet a palesztinok egyébként elutasítottak. Obama figyelmen kívül hagyta továbbá Bush elnök korábbi törekvését, amely a nagyobb zsidó településeket és a zsidó Jeruzsálemet Izrael határain belül képzelte el bármely jövőbeli békemegállapodás keretében. Ehelyett ragaszkodott hozzá, hogy e területeken abba kell hagyni az építkezést, viszont a palesztinoktól nem kért semmit cserébe.
Ennek következtében Abbász palesztin elnök bojkottálta a tárgyalásokat, kibékült a Hamasszal és az ENSZ-nél kereste az államalapítás lehetőségét, amely lépések egytől egyig az Egyesült Államoknak tett ígéretek megszegései voltak. Soha nem kérték őket számon ezekért a lépésekért, miközben Obama rendszeresen bírálta Netanjahut nyilvánosan az olyan területeken folytatott építkezésekért, amelyeket a palesztinok egyébként jóváhagytak, hogy Izrael tulajdonában maradjanak.
A másik alapelv az amerikai–izraeli kapcsolatokban a „semmi meglepetés” elve volt. Obama már az első alkalommal félretolta ezt, amikor 2009 májusában találkozott Netanjahuval, és hirtelen azzal a követeléssel állt elő, hogy Izrael fagyassza be az építkezéseket, és fogadja el a kétállami megoldást. A következő hónapban az elnök a Közel-Keletre utazott, félreérthetetlenül kihagyva Izraelt, és a muszlim világot Kairóból szólította meg egy, a beiktatási beszédénél is hosszabb üzenetben. Az izraeli vezetők a korábbiakban mindig megkapták az amerikaiak Közel-Kelettel kapcsolatos nyilatkozatainak előzetes példányát, hogy kifejthessék véleményüket, és előzetesen kommentálhassák azokat. De Obama úgy mondta el kairói beszédét, melyben minden előzmény nélkül kiállt a palesztinok mellett, és elismerte Irán atomenergiához való jogát, hogy nem konzultált Izraellel.
Hasonló eset történt, amikor 2011 májusában az elnök egy negyvenéves amerikai politikai irányelvet változtatott meg, és a békekötés feltételeként jóváhagyta az 1967-es tűzszüneti vonalakhoz való visszatérést. Izrael ugyancsak meglepődött, amikor Obama felajánlotta, hogy támogatja az ENSZ Biztonsági Tanácsának izraeli telepekkel kapcsolatos vizsgálódását, valamint Egyiptom és Törökország azon törekvéseit is, hogy kikényszerítsék Izrael nukleáris kapacitásának nyilvánosságra hozatalát. Netanjahu végül beleegyezett a telepek építésének 10 hónapos felfüggesztésébe és egy palesztin állam felállításába, de mindezek ellenére nyilvános rendreutasításokat kapott.
A két korábbi alapelv elhagyása az iráni nukleáris program kapcsán érte el tetőpontját. 2014-ben az izraeliek rájöttek, hogy elsődleges szövetségesük már hónapok óta tárgyalásokat folytat leghalálosabb ellenségükkel. A tárgyalások egy irracionális és népirtásra készülő rezsimmel való megállapodással értek véget, Obama ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy Irán a térség potenciálisan sikeres nagyhatalma. Aztán az állandó ígéretek ellenére, hogy nem blöfföl a katonai megoldást illetően, egy izraeli újságírónak úgy nyilatkozott, hogy egy katonai beavatkozás nem oldaná meg az iráni atomveszélyt. Izrael ennél jobban már nem is csalódhatott volna szövetségesében.
Oren szerint az egyetlen lehetőség a kapcsolatok helyrehozására, ha az Egyesült Államok és Izrael visszatér a „semmit a nyilvánosság előtt” és a „semmi meglepetés” politikájához. Izraelnek ugyanis nincs alternatívája, ami a biztonsági segítséget illeti, Amerika viszont nem talál még egy olyan államot a Közel-Keleten, amely „jóllehet kicsi, katonailag és technológiailag óriási, demokratikus és fenntartás nélkül Amerika-párti”.
2015. 08. 19. (XIX/34)
