Törökország örvényben

A 33 halálos áldozatot követelő júliusi suruci vérfürdő után újabb tömeggyilkosságra került sor Törökországban – a helyszín ezúttal a főváros, Ankara volt, a halálos áldozatok száma pedig közel van a százhoz. A célpont – éppúgy, mint júliusban – a török–kurd megbékélésért küzdő aktivisták és a baloldali, kurdbarát HDP-vel szimpatizáló állampolgárok tömege volt. A merénylet utáni sokk képei bejárták a nemzetközi sajtót: dermesztő volt látni, hogy a török rendőrség könnygázzal és vízágyúval támadt a merénylet túlélőire (!) a vérfürdő utáni percekben.
Az elmúlt hónapok erőszakhullámával Törökország sajnos nem lóg ki a közel-keleti országok közül (lásd a szíriai polgárháború legfrissebb fejleményeiről és az Izraelen végigsöprő palesztin terrorhullámról szóló írásainkat). A térség egyetlen NATO-tagállamában történtek nagyon is közvetlenül érinthetik Törökország szövetségeseit, így Magyarországot is.

Csúfos kudarc Szíriában

Az elmúlt hónapokban a Hetek többször is részletesen foglalkozott azokkal a katasztrofális török kormányzati döntésekkel, amelyekkel a „mérsékelt iszlamista” Erdogan-, majd Davutoglu-kabinet belesodorta Törökországot a szomszédos Szíriában 2011-ben kitört polgárháborúba, amelynek következtében mára negyedmillió ember vesztette életét, és közel 12 millió ember vált földönfutóvá. (Lásd: Bosszúállók. Hetek, 2015. július 31. és Erdogan hadba lép. Hetek, 2015. augusztus 7.)
A Törökországot 2003-as hatalomra kerülése óta a szekularizált atatürki állammodelltől egyre távolabb kormányzó Erdogan egy percig sem titkolta, hogy a török befolyás kiterjesztését reméli az immár négy éve tartó, hatalmas emberi szenvedéssel járó, teljes etnikai és vallási csoportokat megsemmisüléssel fenyegető szíriai polgárháborútól. Különösen, hogy Ankara másik déli szomszédja, Irak Szaddám Huszein bukása óta sokkal inkább megtalálta a közös hangot Iránnal, mint Törökországgal.
Erdogan már a szíriai polgárháború kitörésekor azzal számolt, hogy Aszad hónapokon belül megbukik, és Szíria a „török modell” – azaz a szunnita iszlamizmust a demokráciával ötvöző hatalmi forma – kísérleti terepe (meg persze Ankara befolyási övezete) lesz. Törökország (Szaúd-Arábiához és Katarhoz hasonlóan) sem pénzt, sem energiát nem sajnált a szíriai ellenzéktől, ám a várt eredmény elmaradt. Aszad a nyugat-szíriai síiták és drúzok, továbbá az Irán-barát libanoni Hezbollah támogatásával megmenekült a bukástól, és az utóbbi napokban Teherán és Moszkva hathatós és teljesen nyílt segítségével ellentámadásba lendült.
A kudarc a szíriai szunnita ellenzéken belül drámai folyamatokat indított el: a 2011 nyarán Rijád és Ankara támogatásával megalakult Szabad Szíriai Hadsereg 2013–14-ben háttérbe szorult az al-Kaidához tartozó al-Nuszra Fronttal és az Iszlám Állammal szemben. Ez utóbbi a legutóbbi időkig zavartalanul folytathatta olajexportját és fegyverimportját a NATO-tag Törökországon keresztül, de többnyire Isztambul érintésével érkeztek a halálszekta területeire a Nyugat-Európából Szíriába tartó dzsihádisták is, akik sok esetben török üdülőhelyeken pihenték ki a tömeggyilkosságok okozta fáradalmaikat.
Ráadásul a szíriai és iraki polgárháború minden eddiginél közelebb hozta a török kormány rémálmát, a kurd államiságot. Az iraki Kurdisztán Szaddám Huszein bukása óta de facto államként intézi saját ügyeit (más kérdés, hogy a területet kézben tartó Barzani klánnal szembeni elégedetlenség mostanra kikezdte az iraki kurd terület stabilitását), Szíria északi részén pedig Erdogan legnagyobb rémületére a kurd Népvédelmi Egységek (YPG) fegyveresei vették fel eredményesen a harcot az Iszlám Állammal – az YPG pedig a nyolcvanas évek óta szoros kapcsolatot ápol a török kormány ellen küzdő Kurd Munkapárttal (PKK). A szíriai kurdok egymás után foglalták el Szíria török határ menti területeit, nemcsak az iszlamista ellenzék Törökország felől érkező utánpótlását veszélyeztetve, de erősen nyugtalanítva a saját, 15-20 milliós kurd kisebbsége miatt aggódó ankarai kormányt is.