Bejött Erdogan számítása, aki a júniusi – pártja számára kedvezőtlen – választási eredmények után újra szavaztatta a török lakosságot. Az indok az volt, hogy nem sikerült kormányzóképes koalíciót felállítani, és a bizonytalanságnak a politikai kockázatok mellett már súlyos gazdasági következményei is jelentkeztek: Törökország hitelképességét leminősítették, és a nemzeti valuta, a líra árfolyama folyamatosan esett. Emellett az elmúlt évtized legvéresebb terrortámadásaiban összesen 130 ember halt meg, és százak sebesültek meg súlyosan. Az egyik robbantás ráadásul a fővárosban, Ankarában történt, ami különösen azért volt aggasztó, mert a felelősséget az Iszlám Állam vállalta magára. Ugyanakkor a terrortámadások áldozatai többségükben kurdok voltak, akikkel szemben a török kormány épp a nyár elején újította fel magánháborúját, annak ellenére, hogy Ankara az ISIS elleni harcban elvileg ugyanazon az oldalon áll, mint a kurd pesmerga gerillák. Török vadászgépek felváltva bombázzák a dzsihádista terrorállam bázisait és a kurd falvakat, így felmerült a kérdés, vajon a török titkosszolgálat mindent megtett-e a kurd nagygyűlés elleni merénylet megakadályozására.
A megismételt választásban benne volt a kockázat, hogy Törökországban még jobban elmélyül a politikai patthelyzet miatti válság, ám ez végül nem következett be. Az Igazság és Fejlődés Párt (AKP) a vártnál nagyobb győzelmet aratott, és közel 50 százalékos választási eredménye abszolút többséghez juttatta a parlamentben. Az 550 mandátumból 317 jutott az AKP-nak. Ezzel a párt visszaszerezte júniusban elvesztett pozícióját, köszönhetően annak, hogy a nemzeti egységre és biztonságra építő kampányával sikerült elhódítania az ultranacionalista MHP mandátumainak felét. Az AKP emellett a kurdpárti HDP szavazói közül is sokat maga mellé tudott állítani.
Az új többség megszüntette a koalíciós kényszert Erdogan pártja számára, így az optimista várakozások szerint a kormány mostantól zavartalanul koncentrálhat a stabilitás megteremtésére és a reformokra. A Német Marshall Alap igazgatója, Ozgur
Unluhisarcikli a Deutsche Wellének nyilatkozva kijelentette: az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) „a veszélyek elmúltával megnyugodhat, és visszanyert önbizalmát a társadalmi és gazdasági kérdések megoldására fordíthatja”. A transzatlanti szakértő szerint Erdogan sikerrel túlélte a török Tahrír téren, az isztambuli Gezi parkban kezdődött tüntetéseket, és több nagyszabású korrupciós botrányt is, így biztosnak érezheti hatalmát legalább a következő négy évre.
Más vélemények szerint azonban Erdogan nem érdekelt a konszolidációban, és nem elégszik meg azzal, hogy pártja egyedül kormányozhat Törökországban. Ezzel ugyanis párton belüli riválisa, Ahmet Davutoglu miniszterelnök erősödhet, miközben Erdogan szeretné az országot az elnöki rendszer felé eltolni.
A számok ehhez nem igazán kedvezőek a számára: az AKP-nak a megszerzett 317-nél több, legalább 331 szavazatra van szüksége ahhoz, hogy a parlamentben elfogadtassa az alkotmánymódosítást az elnöki jogkörök kibővítésére. A döntést ez után még népszavazással is meg kell erősíteni, ami egy újabb éles politikai kampányt indíthat. A referendumot elvileg ki is lehet kerülni, ahhoz azonban kétharmados többségre (367 szavazatra) van szükség a parlamentben.
Kritikusan értékelte a törökországi választási eredményeket az al-Arabija véleményrovatában Mahir Zejnalov ellenzéki török újságíró is. Szerinte az AKP abszolút győzelme a „többség diktatúráját” hozza el a kurd és más kisebbségek számára. Egy londoni Törökország-szakértő, Ziya Meral pedig úgy véli: az AKP júniusban éppen azért szerepelt a vártnál gyengébben, mert a választást akkor az elnöki rendszerről és Erdogan megerősítéséről szóló népszavazásnak tekintették az emberek. Ez óvatosságra kellene, hogy intse az államfőt, de Meral ennek kevés esélyét látja.
„Naivitás lenne azt gondolni, hogy egy új AKP-t fogunk látni mostantól” – véli Meral, aki szerint Erdogan inkább az ország még erőteljesebb megosztására törekedhet, miközben ellenfeleit és a vele szemben kritikus médiát folyamatos jogi, titkos-szolgálati zaklatásokkal igyekszik felőrölni. Ez sokban hasonlít Putyin hatalmi módszereihez, azzal a különbséggel, hogy – főként a kétmillió menekült és Sziriához való közelsége miatt – Erdogannak jóval kevesebb nyugati kritikára kell számítania, mint az orosz elnöknek, így még Moszkvánál is bátrabban élhet autokratikus eszközökkel.
2015. 11. 06. (XIX/45)
