Múlt szombaton Párizsban, a Boulevard Voltaire-en, a Bataclan klub mellett azon kaptam magam, hogy egy vértócsa mellett bámészkodom. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a támadásokat Molenbeekben tervelték ki, egyáltalán nem voltam meglepve. Az igazi meglepetés az volt számomra, hogy Belgiumot sokkolták az események.
Molenbeeket kilenc évig nevezhettem otthonomnak. 2005-ben a város utolsó olyan lakónegyede volt, ahol még elérhető áron lehetett ingatlanhoz jutni – már akkor is a rossz hírének köszönhetően.
Korábbi lakásom, amely a városközpontot keresztülszelő csatorna mellett volt, közel volt a párizsi merényletek elkövetőinek lakásához, egy sarokra annak a merénylőnek a lakásától, aki az augusztusi, vonaton elkövetett támadást végrehajtotta. Része lettem annak a főleg fehérekből és főiskolai végzettségű fiatalokból álló urbánus rétegnek, amelynek tagjait a belgák bobo-nak (bohém burzsoá) nevezik, és akik főleg pragmatikus okok miatt költöznek a környékre. Jó szándék vezérelt minket. A főbérlőnket Hasszánnak hívták, és úgy gondoltuk, hogy ez milyen vagány. Azt képzeltük, hogy a gyerekeink majd együtt játszanak az utcákon. Reménykedtünk abban, hogy az utcákon majd kevesebb lesz a szemét és a bűncselekmény. Biztosak voltunk abban, hogy a lakásunk értéke növekedni fog, sőt, még abban is mertünk reménykedni, hogy hamarosan egy menő bár vagy galéria nyílik a környékünkön. Szóval úttörőknek éreztük magunkat, akik a multikulturális társadalomért folytatott harc lövészárkában élnek.
2015. 11. 27. (XIX/48)
