A 2020-ig érvényes kiotói egyezségben 55 fejlett ország vállalta, hogy hozzájárul a globális felmelegedést okozó üvegházhatású gázok kibocsátásának további növekedését megfékező intézkedések költségeihez, Koppenhágában pedig arról volt szó, hogy a többiek is fizessenek. Peking képviselői akkor azt hangoztatták, hogy nem Kína, és nem a mai fejlődő vagy felemelkedő országok dolga fizetni az előző korszak és a legutóbbi évtizedek széndioxid-kibocsátása miatt, hiszen azon a mai iparosodott hatalmak gazdagodtak meg, más országok erőforrásait felhasználva. Ebben van logika, de, bár egyetértettek abban, hogy ha egyhamar nem is lehet leállítani a jórészt emberi tevékenység okozta globális felmelegedést, az ne nőjön (az iparosodás előtti állapothoz képest) 2 Celsius-foknál nagyobb mértékben. A szükséges hozzájárulások teljesítését azonban nem tették kötelezővé.
Most többek között az nyújt új esélyt, hogy Koppenhága óta fokozatosan változott Kína álláspontja. Peking egyre „zöldebb” célokat tűz ki, 2013-tól pedig már Hszi Csin-ping elnöksége idején valóságos fordulatot valósított meg. Nem véletlen, hogy Laurent Fabius, a COP21 fő szervezője három év alatt 12 alkalommal látogatott Pekingbe, s hogy François Hollande francia államfő, aki sorra felkereste a konferencia sikere szempontjából legfontosabb fővárosokat, a végső lendület biztosítása érdekében éppen Kínában zárta le ezt a szériát.
Hollande jól számított. A Pekingben kiadott közös nyilatkozatban Kína elfogadta azt az elvet, hogy a megkötendő új klímaegyezmény „jogilag kötelező” okmány legyen (bár Washington ezt elutasítja), s hogy az egyes országok vállalásainak teljesítését külön erre létrehozandó mechanizmusnak kell figyelemmel kísérnie, ötévente áttekintve a haladást (ami arra utal, hogy szükség esetén növelni kell a befizetéseket). A párizsi Le Monde szerint Kína nemcsak azért válik így kulcsszereplővé, mert a legnagyobb környezetszennyező (az üvegházhatású gázok 25 százaléka Kínából jut a légkörbe) fogad el ilyen elvet, hanem azért is, mert egy 33 fejlődő országot tömörítő csoport (a G77) társult tagjaként képes másokat is megnyerni az új álláspontnak.
Peking másfél évtizede még óvatosan kezdte a környezetkímélő technikák bevezetését, tavaly azonban már célul tűzte ki, hogy legkésőbb 2030 táján véget vessen üvegházhatású gázkibocsátása növekedésének. (Friss közlés, hogy 2017-ben Kína csatlakozik a szénkvótarendszerhez, amely a káros kibocsátások csökkentését premizálja, és 2,8 milliárd dollárral maga is hozzájárul a fejlődő országok kevésbé szennyező termelésre való átállását segítő ENSZ-alaphoz. A világ legnépesebb országában mind nagyobb szerepet kap a megújuló zöldenergia, a napelemek és a szélerőművek; sőt a hibridautók terén Kína globális vezető szerepet vív ki magának, Tiencsin mellett pedig felépítette „a világ legnagyobb zöld városát”.
E fordulatnak főleg belső okai vannak. A kínai vezetés szemében a pártállam létét igazoló társadalmi stabilitás – a „harmonikus társadalom” – fenntartása a legfontosabb. Ehhez eddig a gazdaság páratlan ütemű növekedése, a foglalkoztatás folyamatos bővülése kellett, most viszont az élhetőbb környezet. A mind népesebb városi középosztály egyre kevésbé hajlandó belenyugodni az eddigi, egyébként is csökkenő lendületű fejlesztési modellel járó egészségi, társadalmi ártalmakba, nő a nyugtalanság és elégedetlenség. A zöld út viszont nemcsak tisztább levegőt ígér, de új, korszerű fejlesztési modellt is, a Hszi Csi-ping által megfogalmazott „kínai álmot”.
Sajnos, a realitások még messze vannak ettől. Nemcsak azért, mert a zöld modell költséges, például a tiencsini ökováros annyira drága, hogy a tervezett 200 ezer helyett mindössze 30 ezer lakója akadt. Még kínosabb, hogy a pekingi statisztikai hivatal egyik friss évkönyvéből kitűnt: éveken át legalább 17 százalékkal alábecsülték a szénfogyasztást. A The New York Times ebből kiszámította, hogy 2012-ben Kína a korábban közölteknél csaknem egy milliárd tonnával (!) több CO2-t bocsátott ki – többet mint amennyit az egész német gazdaság produkált ugyanakkor.
Ennek ellenére is mind valószínűbb, hogy a COP21 végre a felajánlások növelését hozza meg. Sokáig úgy festett, hogy a világ vállalásaiból még annyi sem fog összejönni, amivel 3 Celsius-fok alá lehetne csökkenteni a légkör további melegedését évszázadunkban. Jó hír, hogy ma már, évek óta először, 2,7 Celsius-fok is elérhetőnek tűnik. Igaz, a Kiotóban kilátásba helyezett summáknak csak mintegy kétharmada folyt be a kasszába. Viszont éppen ezért válhat az új nekirugaszkodás sikerének kulcsává, hogy ma már Peking, a korábbi kerékkötő támogatja, hogy létrehozzák a befizetések későbbi növelésére is lehetőséget nyújtó mechanizmust. Már csak Washingtont kellene meggyőzni.
2015. 11. 13. (XIX/46)
