A szélsőjobboldal felemelkedése, iszlamofóbia, meglincselt muzulmánok, kendőt viselő nők elleni támadások, felgyújtott halal üzletek, polgárháborúba süllyedt nemzetek, lángba borult Európa… – ez a vízió vezérli az Iszlám Állam válogatás nélküli támadásait Európában, ahogy Gilles Kepel francia szociológus több interjúban kifejtette. Ennek az új stratégiának a kezdetét Kepel 2005 januárjáig vezeti vissza, amikor egy akkoriban észrevétlen maradt, mégis mára meghatározónak bizonyult eseményre került sor: Abu Muszab al-Szúri spanyol állampolgárságot szerzett szír mérnök az interneten közzétette Felhívás a nemzetközi iszlám ellenállásra című írását. Az 1600 oldalas „dzsihádista enciklopédia” jelenti azóta is az inspirációs forrást a terroristák mai generációja számára, a világháló biztosította információáramlásnak köszönhetően még azok esetében is, akik maguk egy sort sem olvastak a „műből”.
Al-Szúri Oszama bin Laden „vezérkarában” kezdte, de szakított az al-Kaidával, és teljesen új alapokra helyezte a dzsihád célkitűzéseit és módszereit. Mindenekelőtt úgy véli, nem Amerikára, hanem Európára kell csapást mérni. Itt van ugyanis a Nyugat gyenge pontja: mivel kontinensünk országaiban a bevándorlók és leszármazottaik nem integrálódnak a társadalomba, és ki vannak téve az idegengyűlöletnek, illetve sok közöttük a munkanélküli, könnyen kirobbantható egy olyan lázadás, mely az iszlám zászlaja alatt tömöríti az elégedetleneket és identitásukban, hovatartozásukban bizonytalanokat. A válogatás nélküli támadások nemcsak az érintett országok polgárháborúba taszítását hivatottak szolgálni, hanem ezzel párhuzamosan a muszlim fiatalok mozgósítását, toborzását is.
Az Iszlám Állam hálózatszerű szervezeti felépítése szintén újragondolt az al-Kaida piramis jellegű szerkezetéhez képest. Ahogy a méhkasból kirajzó méhek egy „belső program” szerint teszik a dolgukat, a halálszekta harcosai nem felülről irányított terveket hajtanak végre. Az al-Kaida vezetői által szervezett szeptember 11-ei támadásokkal ellentétben például a közelmúltbeli európai terrorakciók során nem felsőbb utasításokat követtek, hanem egy adott ideológia mentén saját kezdeményezésre cselekedtek. Ezt az elvet („nizam, la tanzim”, azaz rendszerként, nem pedig szervezetként működnek) erősíti az is, hogy a „beszervezés” már nem fundamentalista imámokon, hanem a közösségi hálókon keresztül zajlik (vagy sok esetben börtöntársakon keresztül, mint Chérif Kouachi, a Charlie Hebdo elleni támadás egyik kitervelője esetében).
Az Európán belül is különösen sebezhető és támadott Franciaországban a 2005-ös év saját muzulmán társadalmának alakulását tekintve is mérföldkőnek számított. Gilles Kepel szerint a külvárosokban kitört zavargásokban született meg a francia iszlám harmadik generációja, amely aktívabban kiveszi a részét a politikából, például a korábbiakhoz képest nagyobb arányban ment el szavazni a 2007-es helyhatósági választásokon. Az elmúlt tíz évben megmozdultak azok is, akiket Kepel „halal vállalkozóknak” nevez (a valláshoz köthető tevékenységből élnek), és politikailag konzervatív elveket képviselnek, így ellenzik a melegházasságot vagy a gender elméletek oktatását az iskolákban. Harmadrészt egy szalafista mozgalom van kibontakozóban, amely sikeresen hoz létre a dzsihádisták szemében a fegyveres erőszak melegágyának tekintett enklávékat a szegényebb negyedekben.
Ahogy a múlt heti regionális választások bizonyították, az elmúlt évtized változásai, és különösen a november 13-ai terrortámadás valóban hozzájárultak a szélsőjobb erősödéséhez. A muzulmán lakosság hagyományosan baloldali szavazóbázisnak számított, mostanra azonban egyre többen támogatják a Nemzeti Frontot (FN). Ugyanis kizárólag Marine Le Pen pártja „kínál számukra valódi nemzethez és sorsközösséghez való tartozást” – állapítja meg Kepel egyik, a bevándorló családokból származó képviselőjelöltekkel kapcsolatos elemzésében (Passion française: Les voix des cités – Francia szenvedély: A városok hangja). Mi több, a „Franciaország iszlamizációja” elleni szólamokat hangoztató FN néhány muzulmán jelöltet is a soraiban tudhat, ami azt mutatja, hogy a szélsőjobb és az iszlám találkozási pontot talált a politikai elittel való szakítás mentén, mellyel kapcsolatban mindkettő úgy érzi, kirekeszti őket.
A franciaországi belső folyamatok azt mutatják tehát, hogy a katonai és nemzetbiztonsági megoldások nem elegendők a terrorizmus elleni harcban. Az idegenségérzés kialakulásának megelőzésére politikai, elsősorban szociális válaszokat kell találni.
A franciaországi dzsihád legyőzéséhez pedig „az egyetlen helyes politikai válasz a nemzeti egység keresése, pontosan azért, mert a terroristák a Köztársaságot akarják megingatni” – összegzi véleményét Gilles Kepel.
Gilles Kepel
2015. 12. 18. (XIX/51)
