Clinton a győzelmi beszédében békejobbot nyújtott Sandersnek, amikor azt mondta, személyesen tudja, milyen az, ha valaki beleteszi a szívét egy kampányba, közel kerül a célhoz, amit aztán mégsem sikerül megragadnia. Természetesen 2008-ra utalt, amikor pont nyolc éve, szintén a kaliforniai előválasztás után elismerte vereségét, és támogatásáról biztosította Barack Obamát.
Sanders ezt most a bevett politikai illemtan ellenére nem tette meg, pedig Barack Obama személyesen is felhívta telefonon, amikor már tudni lehetett Clinton győzelmét. A Fehér Ház sajtóközleményé-ből egyértelmű, hogy az elnök visszalépésre szólította fel a vermonti szenátort, sürgetve a demokrata párt egységének helyreállítását, és személyes találkozót kezdeményezett Sandersszel, amire a tervek szerint lapzártánkat követően, csütörtökön kerül sor. A szenátor beszédéből azonban nyilvánvaló, hogy Obamának is nemet mondott. Bár elismerte, hogy „nagyon nehéz” küzdelem áll előtte, közölte, küzdeni fog az utolsó, jövő heti előválasztáson, Washingtonban, és a július végi philadelphiai demokrata pártgyűlésen is az „utolsó szavazatig”.
Ahhoz, hogy Clinton helyett Sanders legyen a demokrata elnökjelölt novemberben, a pártkonvención maga mellé kell állítania szinte az összes úgynevezett „szuperdelegátust”, azokat, akik eddig Clinton mellett kötelezték el magukat. Reálisan erre nincs semmi esély, hiszen a szuperdelegátusok a pártelitet képviselik, akik egyértelműen Clinton mögött állnak. Ráadásul Sanders meglepően jó szereplése ellenére végül a demokrata választók többsége is a volt külügyminiszterre szavazott, így a demokratikus játékszabályok alapján is Clintont illeti a jelöltség. (A republikánus versenyben is felmerültek kifogások, hogy az elválasztási folyamat manipulált, de amikor Donald Trump megszerezte a győzelemhez szükséges szavazatot, legélesebb bírálói is elismerték a „nép döntését”.)
Sanders kitartó, mondhatni makacs, sőt nem demokratikus kitartására nincs egyértelmű magyarázat, az elemzők is csak feltételezéseket fogalmaznak meg, ilyeneket:
1. Sanders csak arra vár, hogy Clinton felkérje alelnökjelöltjének, mondván, szavazói máskülönben nem voksolnak a volt külügyminiszterre, otthon maradnak, vagy pedig egyenesen átszavaznak Trumpra (aki nem kevés szirénhangot eresztett meg feléjük, és „tárt karokkal várnak minden cserben hagyott Sanders-szavazót”.) Bár az egység érdekében ez nem tűnik irracionális lépésnek, mégsem szokás, nyolc éve nem véletlenül nem kérte fel Barack Obama alelnökjelöltjének Hillary Clintont, pedig köztük sokkal kisebb volt az ideológiai és személyes távolság. Ne feledjük azonban, hogy Clinton 69 éves (beiktatása évében pedig betölti a 70-et), így sokan még a saját táborában is aggódnak a fizikai állóképessége miatt, vajon bírni fogja-e a Fehér Házzal együtt járó stresszeket, amibe nyolc év alatt az évtizedekkel fiatalabb Obama is látványosan beleőszült. Az alelnökválasztás legfontosabb szempontja – ebben mindenki egyetért – az, hogy a jelölt maga is alkalmas legyen elnöknek, ha az élet úgy hozza. Nos, egy közel 70 éves elnök mellé egy 75 éves alelnököt választani nem lenne józan döntés. Ezt a magas labdát Donald Trump (aki amúgy szintén 70-hez közelít, de szinte biztos, hogy magánál jóval fiatalabb alelnökjelöltet választ) kíméletlenül kihasználná.
2. Sanders arra vár, hogy vádat emelnek Hillary Clinton ellen. Ennek a forgatókönyvnek az esélyeiről múlt heti számunkban írtunk (Mi van, ha vádat emelnek Clinton ellen? Hetek, 2016. június 3.) Van némi reális esélye annak, hogy ez a Clinton számára veszélyes fordulat bekövetkezik, ám az elemzők szerint ebben az esetben sem a radikális baloldali szenátort, hanem inkább Joe Biden jelenlegi alelnököt, vagy más mérsékelt személyt dobnának be kármentésként a demokraták.
3. Sanders így akarja napirenden tartani radikális reformprogramját. Ennek a verziónak ellene szól, hogy a szenátor már az eddigi kampányával is maximális felületet szerzett magának. Ráadásul, ha most tovább folytatja, elveszítheti azoknak a médiumoknak a támogatását is, akik eddig szimpátiával figyelték kampányát a favorittal szemben. Már most látszik a negatív fordulat a szalagcímekben, a „kitartó”, „bátor” helyett a „makacs”, „önfejű” jelzők kerültek többségbe.
4. Sanders arra számít, hogy Clinton olyan rosszul fog állni a felmérésekben Trumppal szemben, hogy inkább lecserélik, és őt indítják helyette. Ennek egyelőre semmi jele, másrészt több mint kérdéses, hogy Clinton támogatói hajlandók lennének-e egy ilyen megszégyenító lépés után Sandersre szavazni.
5. Sanders csak arra vár, hogy független jelöltként elindulhasson, ha a fenti forgatókönyvek egyike sem jön be. Erre elvileg a philadelphiai jelölőgyűlés után még lenne lehetőség (miután ott hivatalosan is megválasztják Clintont jelöltnek), de ezzel a szenátor végleg szembekerülne a demokrata párttal.
6. Sanders megrögzötten hisz abban, hogy csak ő lehet az elnök. Nem lehet kizárni azt sem, hogy az idős szenátor egyszerűen álomvilágban él, és azt hiszi, hogy valamiféle különleges elhivatottsága van Amerika vezetésére. Nem vagyunk pszichológusok, így ezt nem tudjuk megítélni, mindenesetre Sanders hivatalos kampánydala David Bowie slágere, a Starman (Csillagember), amiben egy űrlény arra figyelmezteti az emberiséget, hogy ne engedje elrontani a jövőjét.
2016. 06. 10. (XX/23)
