Mindez – egyébként teljesen érthetetlen okokból – mintha meglepte volna Ankara NATO-beli szövetségeseit, amelyek közül az európai hatalmak éppen Erdogan jóindulatától és szilárdságától várták a kontinenst tavaly elérő migrációs krízis megoldását. Furcsa módon szintén meglepődtek azon, hogy Erdogan, aki tavaly novemberben kis híján háborúba sodorta országát Oroszországgal, a nyáron néhány hét alatt ismét Putyin orosz elnök barátja lett.
A The New York Times arról írt, hogy a nyugati döntéshozókat meglepte a török és az orosz elnök villámgyors békülése, amit a héten lezajlott kétoldalú szentpétervári találkozó látványosan demonstrált. Pedig a két autoriter vezető tavaly őszig kifejezetten jó kapcsolatot ápolt egymással – egészen addig, amíg az oroszok szíriai fellépése nem keresztezte Erdogan helyi dzsihádisták támogatására épülő neoottomán birodalomépítő terveit.
Mindenesetre a New York Times szerint senki sem számított arra, hogy a török–orosz kapcsolatok egyik pillanatról a másikra szélsőségesen megváltoznak. Kétségtelen, hogy a szíriai konfliktusban az alavita kisebbségre támaszkodó Aszad-rezsimet támogató Moszkvának és legkülönbözőbb dzsihádista terrorszervezetekkel is kiváló kapcsolatokat ápoló Ankarának egymással ellentétes céljai vannak. Ráadásul miután tavaly novemberben Törökország lelőtt egy orosz harci repülőt, Putyin úgy nyilatkozott, hogy a törökök hátba támadták Oroszországot, és bocsánatkérést követelt Ankarától, végül Moszkva szankciókat vezetett be Törökországgal szemben, a kapcsolatok pedig mélypontra kerültek.
2016. 08. 12. (XX/32)
