Európa vezető államfőinek és politikusainak többsége érezhetően fogcsikorgatva reagált Donald Trump megválasztásának a hírére. Angela Merkel kijelentette, hogy kész együttműködni az új elnökkel azzal a feltétellel, hogy „tiszteletben tartja az ember méltóságát, vallástól és politikai nézetektől függetlenül”. François Hollande gratulált ugyan az egy korábbi interjúban vulgárisnak titulált győztesnek, ám hozzátette: „hiszen ez így természetes két államfő között”, és kijelentette: „a bizonytalanság időszaka kezdődött el”. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke pedig meg kívánja „tanítani a megválasztott elnöknek, mi Európa, és hogyan működik”. A lehetséges változások annyira rémisztőek az unió számára, hogy külügyminiszterei november 13-án, vasárnap Brüsszelben válságtanácskozást tartottak annak meghatározására, hogyan alakítsanak ki összehangolt állásfoglalást az új helyzettel, konkrétan Donald Trumppal szemben. Annyi szépséghiba azonban csúszott a dologba, hogy a Nagy-Britanniát képviselő Boris Johnson lemondta a részvételt, a francia Jean-Marc Ayrault külügyminiszter pedig inkább Párizsban maradt, hogy az új ENSZ-főtitkárt fogadja. (Hazánk hisztériának nevezte a reakciókat, és bojkottálta az eseményt.)
Mivel Donald Trump a kampánya során megkérdőjelezte a NATO eddigi működését, a szabadkereskedelmi egyezményeket, és valószínűleg a feszültségek enyhítését fogja keresni Oroszországgal, Berlin és Párizs még erőteljesebb integrációt szeretne látni az unión belül. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár az Observer brit lapban hívta fel a figyelmet arra, hogy a jelenlegi kihívások közepette Európának és az Egyesült Államoknak meg kell őriznie az együttműködést. A három fent említett kérdés közül talán az utolsó a legfontosabb számunkra, vagyis hogy milyen kapcsolatot fog Trump kialakítani Moszkvával. A közeledés már hétfőn elkezdődött, amikor Putyin telefonon gratulált Trumpnak, és megegyeztek, hogy céljuk a „konstruktív együttműködés”, aminek különleges apropót ad, hogy 2017 a két ország közti diplomáciai kapcsolatok elindulásának 210. évfordulója lesz. A beszélgetés során szó esett Szíriáról és az első számú közös ellenség, a nemzetközi terrorizmus legyőzéséről, ami alatt az Iszlám Állam (IÁ) elleni együttes fellépést lehet érteni.
A Putyin és Trump közötti egyértelműen szívélyes hangvétel aggodalommal tölti el a washingtoni külügyi szakértőket és az európai vezetőket egyaránt, akik attól tartanak, hogy az engedékenyebb politika hatására az orosz elnök expanziós törekvései nagyobb lendületet kapnak. A brit külügyminisztérium kifejezetten kemény tárgyalásokra készül Donald Trumppal a januári beiktatásig, melyek során szeretnék meggyőzni Aszad elnök elmozdításának fontosságáról. Megválasztása utáni első interjúi során Trump ugyanis kijelentette, hogy megvonja a szíriai lázadóknak nyújtott támogatást, és az IÁ orosz támogatással történő legyőzését tartja a leglényegesebb célnak. Theresa May miniszterelnök ezzel szemben Szíria jövőjét kizárólag a kegyetlen erőszakot is alkalmazó Bassár el-Aszad nélkül látja biztosítottnak, Boris Johnson pedig több száz civil halálát okozó háborús bűnökkel vádolja Moszkvát. (Aszad a portugál RTP csatornának adott interjúban kedden óvatosan fogalmazva, de a terrorizmussal szembeni lehetséges szövetségesnek nevezte Donald Trumpot.) London mindezzel együtt a vasárnapi válságtanácskozástól való távolmaradással azt jelezte, hogy az EU-tól eltérő megközelítést alkalmaz Donald Trumppal szemben.
Sajátos helyzetet teremtett azonban, hogy a Brexit arcának is tekinthető Nigel Farage, a UKIP vezetője az első brit politikusként már múlt szombaton találkozott Trumppal, miközben hiába kérte Theresa May miniszterelnököt, hogy simítsa el az amerikai elnökválasztási kampány során a miniszterek által tett kellemetlen megjegyzések okozta „gyűrődéseket”. Miután pedig kiderült, hogy az új amerikai kormányban Steve Bannon lesz a stratégiai főtanácsadó, a UKIP-on belüli források azt nyilatkozták, hogy Farage és Bannon baráti viszonyának köszönhetően az Egyesült Királyságot érintő kérdésekben előfordulhat, hogy Trump előbb konzultál Farage-zsal, mint Theresa May-jel. Utóbbinak ez érthetően nem lenne ínyére; Donald Trump megjegyzésére, miszerint Reagan–Thatcher típusú kapcsolatra szeretne törekedni a brit miniszterelnökkel, annyit szúrt oda: „Nem emlékszem, hogy abban a kapcsolatban lett volna harmadik személy.” Theresa May egyébként hétfőn a City polgármesterének éves bankettjén mondott beszédében a Brexit-szavazást és Donald Trump megválasztását két olyan eseménynek nevezte, melyek egyetlen év alatt megváltoztatták a világot.
Nem véletlen, hogy az európai „establishment” ideges, hiszen a brit miniszterelnök által is említett két esemény fémjelezte folyamat könnyen magával sodorhatja őket Olaszországban, Franciaországban, Hollandiában vagy akár Németországban is. Marine Le Pen, a francia Front National (FN) vezetője máris saját jövő évi győzelmét látja Trumpéban.
Theresa May-jel ellentétben, aki megpróbált egyensúlyozni a globalizáció pozitív és negatív hatásai között, legfőképpen pedig elismerte az emberek ez utóbbival szembeni tiltakozásának jogát, Barack Obama veszélyesnek nevezte az antiglobalista, populista mozgalmakat, szinte marginalizálva több tízmillió amerikai november 8-án „megfogalmazott” véleményét. A leköszönő elnök utolsó nemzetközi körútjának első állomásán, Athénban, Alexisz Ciprasz görög miniszterelnökkel tartott sajtótájékoztatóján fejtette ki helyzetelemzését, mely szerint az amerikai lakosságban félelem és harag alakult ki a globalizációval szemben, mégpedig a politikusok helytelen retorikája következtében. A „primitív nacionalizmus” (azaz a független nemzetállamokhoz való ragaszkodás) és a világnak a különbségek, nem pedig a mindenkit összekötő közös dolgok mentén történő meghatározása konfliktusokhoz vezet, amit Európa meg is tapasztalhatott a második világháborúban: „Láttuk, mi történik, amikor az európaiak elkezdik a különbségeiket hangsúlyozni… A huszadik század egy vérfürdő volt.”
A nem túl biztató jövőt festő figyelmeztető szavak egy olyan körút elején hangzottak el, melynek célja a hivatalos média szerint a külföldi kormányok meggyőzése afelől, hogy Donald Trump elkötelezettebb a NATO iránt, mint a kampánya során tett kijelentések sejtetik. Hogy sikerül-e lehűteni a kedélyeket, vagy hogy egyáltalán ez-e a szándék, nem világos, de a gondolat, hogy a távozó elnök nyugtatgassa a még – egyelőre – porondon maradó kollégáit utódja felől, önmagáért beszél.
Clinton megnyerte Trumpnak az evangéliumi szavazókat
Az evangéliumi keresztények óriási többsége, 81 százaléka szavazott Donald Trumpra a múlt keddi elnökválasztáson. A csaknem ötven milliós evangéliumi tábor minden négy évben nagy figyelmet kap a választásokon, hiszen a regisztrált választók ötödét adják; viszont mindig kérdéses, mennyien fognak ténylegesen szavazni. Arról egyelőre nincs adat, hányan vettek részt a szavazáson idén, Donald Trump azonban egyértelműen élvezte az evangéliumi tábor támogatását. Legutoljára 2004-ben, George W. Bush újraválasztásakor volt hasonlóan egységes a tábor, akkor 78 százalékuk szavazott a republikánus elnökjelöltre.
2016. 11. 18. (XX/46)
