– Végignézve az erdélyi autonómiatörekvések kronológiáját, leginkább akkor nyílt esély ennek magvalósulására, amikor valami külső körülmény a román felet arra késztette, hogy enyhüljön az ezzel kapcsolatos álláspontja. Annak idején szovjet nyomásra jött létre a Magyar Autonóm Tartomány, aztán a kilencvenes évek végén a Nyugat felé kellett bizonyítani, hogy a román kisebbségpolitika megfelel az elvárásoknak. Most viszont nem érzékelhető külső nyomás. Reális egyáltalán középtávon székely autonómiáról beszélni?
– Szerintem egyáltalán nem, de ennek több oka van. Van egy külső ok, amit ön említett. A harmincas évek végén a magyar kormány és a revíziók nyomása kényszerített ki apró engedményeket a román nemzetiségi politikában. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig Moszkva temperálni tudta Ceausescuék magyar kisebbséghez való viszonyát. A kilencvenes évek közepén-végén, a NATO-csatlakozás előtt pedig amerikai ösztönzésre történt enyhülés. Ez az engedménypolitika azonban soha nem veszélyezteti a román állam fő vonásait, például a területi egységet – vagyis a románok soha nem gondolkodnak föderális szövetségi államban, illetve etnikai alapú autonómiában. Az adminisztratív regionalizmust ugyan nem utasítják el, de nyilvánvaló, hogy Székelyföld alapvetően magyar jellegű régió lenne.
2017. 10.06. (XXI/40)
