Tavaly decemberben, amikor kijöttem a Gázai övezetből, először Lehavimba mentem, majd onnan Eilatba. Egyrészt remek gondolatnak tűnt, hogy a karácsonyt a tenger partján töltsem huszonegy fokos melegben, másrészt vissza kellett adnom egy izraeli–magyar IDF-katonának a golyóálló mellényét, akivel még Budapesten ismerkedtem meg, amikor itt tartott előadást. Azt mondta, szóljak, ha kell mellény, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy ne a sajátomat cipeljem Magyarországról. Az ilyen felszerelések elég drágák. Az volt a minimum, hogy személyesen viszem vissza neki, ha már kölcsönadta.
Négy órán keresztül zötykölődtem a távolsági buszon, bámulva a Negev-sivatag sziklás-homokos dűnéit, mire Eilatba értem. Abban maradtunk a katonával, hogy a következő napot azzal fogom tölteni, hogy különböző izraelieket hallgatok meg a palesztin konfliktusról, hogy kiegyensúlyozzam a túlnyomórészt palesztin anyagaimat. Megérkezésemkor csak egy rövid időre futottunk össze, éppen annyira, hogy visszaadjam a mellényét. Azt terveztük, hogy másnap délelőtt bejön értem a városba, és kivisz a kibucába, ahol élnek. A találkozóból és az interjúkból semmi sem lett. Másnap, közvetlenül a találkozó megbeszélt időpontja előtt telefonon mondta le a találkozót.
A hangjából érezni lehetett, hogy valami baj van, de részleteket nem árulhatott el. Annyit mondott, hogy ebben a pillanatban indul a Golán-fennsíkra, és hogy sajnos nem tudja velem tölteni a hétvégét. Riadóztatták az egységét.
2018. 02.16. (XXII/7)
