A Brexit váratlan győzelmét és Donald Trump meglepetésszerű megválasztását követően mindenki arra számított, hogy az úgynevezett „populista tavasz” majd Európába is begyűrűzik. A várt földcsuszamlásszerű győzelmek azonban elmaradtak, sem a holland Szabadságpártnak, sem a francia Nemzeti Frontnak nem sikerült olyan átütő sikert elérnie, ami átrajzolta volna a kontinens politikai térképét. Mégis a tömeges bevándorlás okozta társadalmi elégedetlenség Ausztriában és Olaszországban is kormánypozícióhoz juttatott olyan politikai közösségeket, amelyeket korábban a tradicionális pártok eredményesen zártak karanténba. Hogy Svédországban az egyik legnépszerűbb populista párt mikor tudja elérni ezt a fordulópontot, még kérdés.
Túlerőben
A tőlünk nyugatra fekvő társadalmakban alapvető politikai módszer az, hogy a hagyományos baloldali és jobboldali pártok egymással is hajlandók összefogni annak érdekében, hogy az általuk rasszistának, antiszemitának vagy éppen csak szélsőjobboldalinak tartott ellenzéki formációkat mindenképp távoltartsák a hatalomtól. Ennek egyik példája Franciaország, ahol a kétfordulós választási rendszert kihasználva a mindent eldöntő küzdelemben a Marine Le Pen nevével fémjelzett Nemzeti Frontot rendre leszavazták a jobb- és baloldali voksolók. Éppen ezért fordulhatott elő, hogy a nagyszámú jobboldali szavazótábor a megosztottságból adódóan végül közvetve vagy közvetlenül azt az Emmanuel Macront juttatta hatalomhoz.
2018. 09. 07.(XXII/36)
