A posztmodern politikatudomány kénytelen a liberális demokrácia széleskörű válságával foglalkozni. A Journal of Democracy három évvel ezelőtti kutatása arra jutott, hogy a nyolcvanas években született generáció óta döbbenetes mértékben zuhant azok aránya, akik alapvető fontosságúnak tartják, hogy demokráciában éljenek. Nem is csoda: a liberális demokrácia, amiben éltek, fokozatosan elvesztette mind liberális (hatalmi ágak szétválasztásán alapuló), mind demokratikus (népi legitimitáson alapuló) jellegét. Mindemellett persze demoralizálóan hatott Kína nemzetközi porondra lépése, mivel a kommunista párt megtörte a demokratikus monopóliumot a gazdasági fejlődésben résztvevők között. A következő generációk sorra olyan politikai irányokat támogattak, akik a globalizmus szellemében osztották meg hatalmukat pénzügyi megaszervezetek, bizottságok, bankok és vállalatok között, akikkel sikeresen vették célba a nemzeti demokráciát.
A régi recept: a Rousseau-i társadalmi szerződés, a Montesquieu-i hatalommegosztás, az emberi jogok és a jogállamiság mára nem működik. Miközben a főáramú sajtó sikeresen agitálja a többségi társadalmat a nemzeti gondolat ellen, a jogászvilágnak egy háttérben tevékenykedő jurisztokráciája jelent meg, és vált dominánssá. Ez az újfajta szakértői oligarchia jogi eszközöket vet be azok ellen, akik a globalista világnézet áldemokratikus rendszerébe nem illeszkednek be: a „populisták”, a „nemzeti politikusok”, a „keresztény demokraták” és más politikai eretnekek ellen. Ezt látjuk az alapjogok túldimenzionálásában, ez nyilvánul meg egyes nacionalista politikusokkal szemben elindított korrupciós eljárásokban, vagy olyan népakaratok hátráltatásában, mint a Brexit.
2019.12.06 (XXIII/49)
